A Vakság című 2008-as misztikus hangulatú dráma-sci-fit-t José Saramago nagysikerű portugál író regényéből adaptálták filmre. Rendezőként a brazil származású Fernando Meirelles gondozta a művet, akinek már a lassan kultfilmmé avanzsáló Isten városát (2002), illetve Az elszánt diplomatát (2005) is köszönhettük.

 

 

A disztópia

Saramago regényében egy olyan ellenutópiát (vagyis disztópiát) vázol fel, melyben minden társadalmi és erkölcsi felelősségvállalás felbomlik az egyénekben. Ennek egyetlen oka egy rejtélyes kór, ami elképesztő agresszivitással terjed, és azonnali, fájdalommentes vakságot okoz.

A cselekmény rögtön ezzel nyit: egy férfi hazafelé tart az autóján, és míg arra vár, hogy a közlekedési lámpa pirosról zöldre váltson, megvakul. Kezdetben az ő hazajutásának körülményeit, felesége reakcióját követhetjük nyomon, akinek természetesen első dolga elkísérni férjét egy szemorvoshoz. Az orvos tanácstalan – még sosem látott ilyesmit -, és este, otthonában a szakirodalom vizsgálata közben ő is elveszti szeme világát. Sorra ez történik mindenkivel, aki kapcsolatba kerül velük: a rendelőben várakozó legkülönfélébb személyek tovább terjesztik a kórt, és mindenkit megfertőz a vakság. A probléma annyira elhatalmasodik, hogy állami szinten válik szükségessé a beavatkozás, ezért elkülönítő pontokat hoznak létre. Szereplőink – ettől kezdve ugyanis a szemorvos és felesége lesznek a középpontban – egy elhagyatott elmegyógyintézetbe kerülnek. Az orvos felesége bár lát, de egyrészt férje iránti szeretetéből, másrészt mert maga is úgy gondolta, előbb-utóbb úgyis eléri őt is a fertőzés; csatlakozik hozzá, és mind a hatóságoknak, mind pedig a többi betegnek azt hazudja, hogy ő is megvakult. A vakoknak senki nem segít rajta kívül, az elhagyatott épületben is rossz körülmények várják őket, és a külvilágra egyáltalán nem számíthatnak. Nincs megfelelő ivóvíz, rendkívül rosszak a higiénés körülmények, és a külvilágból érkező élelem sem érkezik megbízhatóan, így a vakok rövid távon rendkívül rossz állapotba kerülnek, ha lelki nyomorúságuk és kétségbeesésük nem lett volna önmagában is elég.

Sok vak a vaksággal mintha erkölcsi érzékeit is elhagyta volna, nem törődnek magukon kívül senkivel és semmivel. Ott ürítkeznek ahol éppen eszükbe jut, szexuális életet élnek egymással a többiek füle hallatára. Mintha azzal, hogy nem láthatják egymás arcát, lehullott volna minden szégyenérzetre való késztetés is róluk. Ugyanezt érzékelteti Saramago azzal is, hogy a szereplők közül egynek sincsen neve a regényben.

 

„… nemsokára talán azt sem fogjuk tudni, kik vagyunk, sőt, még a nevünk sem jut az eszünkbe, ha meg kell mondanunk, és minek is, minek is kellének nekünk a nevek, egy kutya sem arról a névről ismeri fel a másik kutyát, vagy azzal a névvel ismerteti meg magát vele, amelyet ráragasztottak, a szagáról azonosítja őt és a szagával azonosítja magát, mi itt olyanok vagyunk, mint egy másféle kutyafaj, az ugatásunkról, a beszédünkről ismerjük fel egymást, a többi, az arcvonások, a szem, a bőr, a haj színe nem számít, olyan, mintha nem is létezne…”

 

A Vakság központi témája éppen ez. Más disztópiákhoz hasonlóan a mű azt fejtegeti, hogyan maradjunk emberek „extrém” körülmények között.

 

„Ha arra nem is vagyunk képesek, hogy teljességgel ember módjára éljünk, legalább tegyünk meg mindent, hogy ne éljünk állatok módjára…

 

…és mint mindig, az emberiség itt is elbukik. Az elmegyógyintézet lakosainak száma hamarosan 300 főre rúg, és ami már 20 főnél is problémát okozott, el tudjuk képzelni, milyen 300 ember esetében. Különösen az éhes szájak megnövekedett száma okozza a legnagyobb gondot, a vakok gyakorlatilag éheznek, hiszen az őket őrző katonák közül nem egy gondolja úgy: „ha elhull a jószág, vége a dögvésznek.”, így a külvilágtól a humanitárius gondoskodás hiánya érthető, ha nem is megérthető vagy elfogadható.

Az egyes kórtermek betegei máshogyan viszonyulnak a kialakult állapotokhoz, és másféle berendezkedésben hisznek. Így alakulhat ki az, hogy az egyik kórterem, ahol a vezérnek van egy pisztolya, átveszi a hatalmat az ételszállítmányok felett, és a többi kórterem betegeit rabigába hajtja az ételért cserébe. Hamarosan azt gondoljuk, ennél mélyebbre süllyedni egyszerűen már nem is lehet.

Saramago elképesztő érzékletességgel ír a borzalmakról, művészi igénnyel írja meg az iszonyatot, és az olvasó teljesen bele tud helyezkedni a szereplők kiüresedő lelkébe. Rajtuk keresztül nem csak különböző embereket ismerünk meg, hanem átéljük, átérezzük a személyiségükben végbemenő változásokat is. A szerző minden könyvében, így a Vakságban is komoly morális kérdéseket boncolgat, és a szívszorító, olykor gyomorforgató drámán túl elgondolkodásra is készteti az olvasót. Rendkívül pesszimista mű, ám üzenete egyértelmű: az egymásra való odafigyelés, az önző érdekek mellőzése jelentik az emberiesség kulcsát.

 

 „Arra gondolok, hogy nem is vakultunk meg, hogy vakok vagyunk, Vakok, akik látnak, Vakok, akik látnak, és mégsem látnak.”

 

A Vakság nem csak a regényben megnyilatkozó szörnyűségek miatt nehéz olvasmány, Saramago sajátos stílusa is szokatlan lehet annak, aki először találkozik vele. A központozás hiánya, vagyis az, hogy minden írásjel helyett csak vesszőket használ – így végtelennek tűnő körmondatokat alkotva – olykor azt is megnehezíti az olvasó számára, hogy tisztázza, melyik szereplő szól éppen. A szerző legtöbb regényében ezzel találkozhatunk, így a kilenc évvel később, 2004-ben megjelent folytatásban, a Megvilágosodásban is.

A filmadaptáció

Saramago hosszú évekig ellenezte a regény megfilmesítésének ötletét, mert nem szívesen adta át a jogokat, tartott tőle, hogy esszéje „rossz kezekbe kerül”. A végeredménnyel azonban kétségkívül elégedett volt ő maga is, egy interjúban „nagyszerű” filmnek nevezte Meirelles rendezését. A mű jól teljesített a dél-amerikai országokban, de az USA-ban és Cannes-ban kevésbé volt lelkes a fogadtatása. Magyar nyelven sem igen találunk olyan cikket, amely igazán méltatná.

Ez talán fakadhat abból, hogy a Vakság egy roppant nehezen filmre vihető alkotás, elég témájába belegondolnunk. Nem csupán a kollektív vakságot nagyon nehéz filmen megjeleníteni; a szanatóriumban átélt borzalmakat és a regény naturalizmusát sem könnyű „közönségbarát” módon tálalni, az pedig teljesen esélytelen, hogy Saramago regényének moralizáló, filozofáló tanításait egészükben át tudja adni. A film erősségeként a legtöbb fórumon azt jegyzik meg, hogy dicséretesen szöveghű és pontos adaptáció. Megvallom, ez számomra is érzékeny kérdés, és általában azok a filmek nyerik el a tetszésemet, amikben minimális átírással élnek csak az alkotók. Ezt a Vakság tökéletesen teljesíti, mert cselekményében minden olyan fellelhető, amely a regényben is, az átírás során csak rövidítésre kerül sor, bizonyos karaktereket, eseményeket kihagytak. Itt meg kell ugyan jegyeznem azt is, hogy én már az újravágott verziót láttam, a cannes-i filmfesztiválon még egy másik verzió bukott el – mellyel kapcsolatban például Danny Glover állandó narrációját emlegetik, mint kigyomlált elemet.

Van egy örökérvényű szabály, hogy „a könyv mindig jobb” (bár én ezzel tudnék vitatkozni, vannak ugyanis üdítő kivételek). A film valóban nem tudja átadni a dráma, az érzelmek, a szereplők motivációinak mélységét. A könyvbéli karakterek egy-egy sémára felépült, mégis tökéletesen ismerős emberek számunkra, míg a filmben kevésbé kerülnek közel a nézőhöz, különösen a főszereplő, az orvos feleségének alakja.

A színészi játék az impozáns névsornak köszönhetően nem okoz csalódást: a főszerepben Julianne Moore egészen fantasztikus választás volt, de alapvetően a többiekre sem lehet panasz. Ugyan Mark Ruffalo esetében szerintem olykor megrezeg a léc – a többi színészhez képest nem játssza el olyan hitelesen a vakságot – Gael García Bernal „a hármas kórterem királyának” szerepében pedig kissé komikusabb figura, mint amilyen a regény alapján elképzelhetünk, de alakítása nem hagy kivetnivalót maga után az ő esetében sem. Ne feledkezzünk meg Danny Gloverről, aki egy kisebb, de fontos szerepben tűnik fel ezúttal.

A film rogyásig van ötletes képi megoldásokkal, ami nem meglepő, ha eszünkbe jutnak az Isten városában látottak. A rendező Meirelles és az operatőr César Charlone is azonos a két mű esetében. Korábban nem tértem ki rá, de fontos szempont, hogy a Vakságban a vakság nem a sötétséget jelenti, hanem éppen a totális világosságot. A vakok mindent fehéren látnak, és ezt a film rendkívül ügyesen oldotta meg a rengeteg fény alkalmazásával. A látványvilágot talán a film második felében érezhetjük némileg hiányosabbnak, mintha kifogyott volna a „szufla” a készítőkből – igaz, hogy ekkorra már a hangsúly is máshova tevődik, hiszen a szenvedéstől lassan botorkálnak szereplőink az elfogadás, az újabb lehetőségek felé.

A Vakság legnagyobb bűneként középszerűségét róják fel a kritikusok. Nem tudta megragadni a benne rejlő potenciált – mondják -, a rendező nem tudott egyediséget, egyéni hangot belevinni alkotásába. Elképzelhető, hogy a regény ismerete nélkül bennem sem hagyott volna olyan mély nyomot – és ahogyan korábban is utaltam rá, esetemben a film jó pontjainak jelentős hányada rejlik abban, hogy tűpontos, az eredeti alapanyaghoz hű adaptációról van szó. Ettől függetlenül én úgy látom, kritikusok ide, szakértők oda, ebben az alkotásban minden megvan ahhoz, hogy azok is élvezetes és elgondolkodtató két órát kapjanak tőle, akik a könyvet nem ismerik.

9/10

Blissenobiarella