~ Zenés közjáték 14 ~
Ha jól számolom, már csaknem két év telt el horrorisztikus hangulatú muzikális rovatunk legutóbbi része óta, pedig aztán lenne mit bemutatnunk. Legfrissebb felhozatalunkban a klasszikus sorozatgyilkosokból (Ghostface, Mike Myers, Freddy Krueger, Jason Vorhees, Leatherface) összeálló alkalmi formáció mellett akadnak még démonok, zombik, elkárhozott lelkek, csúnya és gonosz földönkívüliek, kannibalizmusra hajlamos egyének, valamint előbukkan Stephen King Pennywise-ja. Mindenkinek rémületesen jó szórakozást kívánunk, így év végére! (more…)
A leginkább producerként tevékenykedő Mardi Rustam (Eaten Alive, Dracula vs. Frankenstein) egyetlen horror(szerű) rendezése ez a produkció, és az összképet nézve ez nem is nagy baj. Mert egy főleg sci-fiként hirdetett alkotást illetően azért az embernek van valamennyi prekoncepciója, és elvár(na) bizonyos zsáner-elemeket. Ha viszont ezeket is csak ímmel-ámmal – sőt leginkább ed wood-i magasságokhoz mérhető szinten – tudja teljesíteni, akkor a végeredmény sem lehet más, mint egy gyorsan és olcsón összedobott, ízig-vérig trashfilm. 
A negyedik kötettel befejeződik Hellboy korai években megesett különös és furcsa kalandjainak bemutatása, melyben a Paranormális Kutató és Védelmi Hivatal ügynökeként a világ számos pontján felbukkan mindenféle természetfelettivel harcolva. A nyolc történetet tartalmazó kiadványban főszereplőnk Amerika, Anglia és Afrika mellett az öreg kontinensre is ellátogat. Ez utóbbi kapcsán László Márk a legújabb Hellboy Winter Special antológiában megjelent budapesti kalandját olvashatjátok. 
Ebben a magánkiadású kötetben a szerző egyperces sci-fi novellái – vagy ha úgy jobban tetszik: tudományos-fantasztikus karcolatai – kaptak helyet. A maga 32 oldalával egy egészben vékonyka gyűjtemény, viszont az elfogyasztásával egy igazán szórakoztató fél órát tudhatunk magunkénak. És, hogy miről is szólnak a történetek, az a kattintás után kiderül! 
A Paul Naschy által fémjelzett „hombre lobo” széria második részeként a Las Noches del Homre Lobo, azaz a Farkasember éjszakái című film vonult be a történelembe, azonban ezt az alkotást senki, még maga a „spanyol Lon Chaney” sem látta soha, ezért mind a mai napig elveszett filmnek tekintik. A következő művet a szériában, mely az Egyesült Államokban az Assignment: Terror címet kapta, tehát a sorozat harmadik részeként tartják számon, habár az előző epizód nagy valószínűséggel sosem létezett. Paul Naschy így csak két évvel a La Marca del Hombre Lobo után változhatott ismét farkassá telihold idején, azonban ezzel a művel immáron egy igazi szörny all star gálát mutattak be a nagyérdeműnek, hiszen Waldemar Daninsky karakterén kívül vámpírok, múmiák és még Frankenstein szörnye (illetve annak jogi okokból annak átnevezett mása) is felbukkant a filmben. 
Az elmúlt évtizedek során láthattunk már mindenféle, madárijesztővel a középpontban riogató horrorfilmet, ami az esetek nagy többségében az 1-10 terjedő skála egyszámjegyű vége felé közeledett, az viszont kétségtelen, hogy földönkívüli entitással még nem próbálkoztak e tematika során. Sőt, ha azt vesszük, hogy e külsőségekben slashert idéző produkció gyakorlatilag egy trash-be burkolt tanmese akar lenni, akkor egészen elképesztő az újdonság-faktora! 
Fedőtörténet szerint a mélyűrben utazgató felfedezőhajó egyszer csak egy potenciálisan lakható bolygóra bukkan, így hát kutatócsoportot küldenek annak felszínére, hogy feltérképezzék a dolgokat. Aztán persze kiderül, hogy a planéta lakott, és itt most nem a fura alakzatban repkedő madarakra vagy a hirtelen előtűnő homokféregre gondolok. Hanem hogy konkrétan magukat láthatatlanná tévő dinoszaruszokra hasonlító lények népesítik be, akik nem igazán bírják a betolakodókat… 
Ha szeretették a 2014-es esztendő legszórakoztatóbb meglepetését okozó, zseniális új-zélandi horror-komédiáját, 
Nyilván nem árulok el azzal olyan nagy titkot, hogy a szúnyogokat senki nem szereti. A marha nagyra nőtt fajtákat meg még kevesebben. Ennél már csak azok a példányok utálatosabbak, amik egy földönkívüli technológia által nőttek hihetetlen méretűre, és pisztollyal meg puskával kell lövöldözni rájuk. Ugyanis egyetlen vágyuk, hogy zöldes színben pompázó szívókájukkal kiszipkázzák vöröslő vérünket… 
Aki a kilencvenes években volt fiatal (mint például én), az bizonyára emlékszik még a Joe Dante Szörnyecskék című horror-vígjátékának, olcsóbb és feleannyira minőségi, ámbár valahol igencsak szórakoztató B-kistestvérére, a New Line Cinema-klón Rémecskékre. Mi sem bizonyíthatja jobban az űrből érkezett szőrös kis rémek lakossági sikerét, mint az egymást követő három folytatás, és bár az ezredforduló után készült még egy szűk körben ismert rajongói film (