Mary Shelley’s Frankenstein (1994)

Frankenstein báró tragikus története az egyik legtöbbet feldolgozott gótikus regény a filmtörténelemben. Már 1910-ben készült róla mozgóképes alkotás, azonban az igazi hírnevet James Whale, és 1931-es műve hozta meg neki, melyet számtalan Universal film követett. A stafétabotot az ’50-es évek végén a Hammer stúdió vette át, mely után a ’60-as, ’70-es évek közepére az életet rejtélyét kutató doktor teremténye popkultúrális ikon lett és beleivódott a köztudatba. A korszakban készült filmek változó minősége miatt Mary Shelley hősei a komoly tudományfilozófiai és etikai kérdéseket feltevő szereplőkből B filmes, túlhasznált karakterek lettek, így 1994-ben Kenneth Branagh úgy látta, ideje egy, a regényhez hű alkotást készíteni, mely visszaadhatja Frakensteinnek és teremtményének a presztízst, melyet az évek során elvesztett.

Victor Frankenstein (Kenneth Branagh) egy szenvedélyes, fiatal orvoshallgató, aki Ingolstadtba utazik, hogy megtanulja az élet és halál titkát. Bánatára azonban csupán egy mezei doktort szeretnének belőle faragni, míg nem találkozik Waldman professzorral, aki bevezeti őt korábbi kutatásaiba. Victor mecénását azonban hamarosan megölik, így a fiatal báróra marad az, hogy befejezze a munkáját, melynek végén holtestekből összetákolva új életet teremt (Robert De Niro). Victor azonban elszörnyűlködik munkáján, és hazamegy, hogy abbahagyja a kutatását és hogy feleségül vegye gyermekkori barátját, Elizabeth-et (Helena Bonham Carter). Teremténye azonban megtalálja genfi otthonában, hogy a kitaszítottságtól való gyűlöletében megbosszulja teremtője tettét…

Mary Shelley Frankensteinjének adaptációja egy igazi időutazásra hív bennünket: egészen a 19. század elejére repít vissza bennünket, a korszakba, mikor a modern kori tudomány még csak a szárnyait próbálgatta: ez Faraday, Joule és Galvani korszaka (kinek kísérletei iheltték az eredeti regényt), kiknek munkái az emberiség fejlődését jelentősen felgyorsították. Mindezek azonban megijeszthették az egyszeri embert, és joggal vetődhetett fel a kérdés, hogy mi történik akkor, ha az ember reprodukálni próbálja Isten munkáját. Maga a báró is kezdetben szent ügyként tekint kutatására, hiszen azzal az emberiséget segítené, és lázasan hajtja a kíváncsiság, míg szembe nem néz munkája gyümölcsével, melynek brutalitásával rádöbben, mekkora hibát követett el, mikor Istent akart játszani. Mint kutató, én személy szerint is meg tudom érteni a tüzet, mely a doktor szívében lángolt, mikor a teremtő arcába akart nézni, azonban a filmnek és a regénynek fontos mondanivalója van: egy tudós igenis felelősséggel tartozik az emberiségnek, és akármennyire is hiszi, hogy nemesek a szándékai, teremtményével, felfedezésével akár pusztíthat is. Természetesen ezt senki sem láthatja feltétlenül előre, ezért is válik a báró az én szememben a film legfőbb áldozatává, akármennyire is ő a teremtője a szörnyűségnek, amelyet az emberiségre szabadított. Ehhez hozzájárul a két főszereplő, Branagh és Robert de Niro zseniális játéka, melyek mellett talán Helena Boham Carter karakterén kívül mindegyik más szereplő elhalványul. A hangulathoz ráadásul sokszorosan hozzátesz a fantasztikusan megkomponált zene, mely Patrick Doyle keze munkáját dicséri és amely kíválóan bemutatja, hogy Frankenstein mennyire szenvedélyes ember nem csak munkájában, hanem a magánéletében is.

A film különleges hangulatához hozzátesznek a fantasztikus kamerabeállások, melyek néha kissé szürrealisztikussá és nagyon lendületessé teszik a művet. Ezzel tényleg úgy érezzük, hogy egy másik korszakban találhatjuk magunkat. A szörny, habár kinézete nem olyan ikonikus, mint az 1931-es változaté, erőteljes és tragikus lény érzetét kelti, ki nem azért válik agresszívvá, mert ez a természete, hanem mert kitaszított és fél, mivel nem ismeri a világot, melybe belecsöppent. Frankenstein mellett talán ő a másik áldozata a filmnek, melyben így két különböző személyiségű karakter válik a másik hibáinak a szenvedőjévé.

Összességében Branagh Frankenstein feldolgozása, mely rendkívül hűen követi Mary Shelley regényét,  visszarepít minket a 19. század elejére, melyben a modern tudomány még gyerekcipőben járt, az emberi kíváncsiság azonban már akkor is kielégíthetetlen volt. Mindazonáltal, ne csak egyszerű szörnyfilmre számítsunk, mikor meg szeretnénk tekinteni, ez film sokkal több annál!

Értékelés: 9/10

Kiknek ajánljuk: Azoknak, akik kíváncsiak egy regényhű Frankestein filmre és akik szeretik a történelmi alkotásokat.

Kele-man

 

Be the first to comment on "Mary Shelley’s Frankenstein (1994)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.