A nyolcvanas évek nosztalgiavonata a kezdeti népszerűség és a régi stíluselemek sikeres, kreatív újrahasznosítása után lassan önmaga kliséjébe kezd átfordulni, kötelező trendkövetéssé, amellyel bármikor sikeresen újramelegíthető vagy ötletesebbként feltüntethető egy amúgy bármiféle kreativitást nélkülöző, kifulladt koncepció is. Nem sok hasonlóan szomorú példát láthattunk erre mostanában az AHS 1984 című, legújabb évadanál, amely bár közel sem lett rossz, már kínosan és látványosan kifogyott a kezdeti lendületből.

 

Retro lázálom

Az AHS 1984 a klasszikus, nyolcvanas években készült slasher filmek szellemében készült néhány érdekes csavarral és metaelemmel. Főhősünk Brooke (Emma Roberts), aki miután majdnem Richard Ramirez, az Éjszakai Vadász legújabb áldozatává válik, csatlakozik egy csapat tinédzserhez, akik a rettegett Redwood táborban vállaltak nyári munkát. Sajnos a biztos menedék közel sem azt nyújtja, amire számítottak, a táborban 1970-ben egy azóta csak Mr. Jingles (John Carroll Lynch) néven ismert bekattant vietnámi veterán végzett tömegmészárlást, a helyet pedig tizennégy év után az utolsó túlélő, a gazdag, ám komoly poszttraumás stresszben szenvedő Margaret Booth (Leslie Grossman) próbálja életre kelteni, hogy szembeszállhasson a kegyetlen múlt emlékével. A tábor újranyitásának hírére Jingles megszökik az elmegyógyintézetből, ám a leendő táborvezetők életére még csak nem is ő jelenti a legnagyobb fenyegetést – ugyanis mindegyikük sötét titkok elől, titkos indítékokkal menekült a táborba, a múlt és a hátrahagyott bűnök azonban kivétel nélkül követik őket.

Az évad talán legnagyobb erősségét ez a változatos, komplex szereplőgárda rejti, és az évad első felében a titkaik felfedése, a szereplők mélyebb megismerése szolgáltatja mind a játékidő jelentősebb részét, mind a kiemelkedőbb pillanatokat és csavarokat. Ez a fél kiválóan működik, anélkül húzza szét egy átlagos slasher film cselekményét több mint négy órára, hogy vontatottnak vagy érdektelennek érződne, és bár igazán egyedi vagy új elemet nem mutat fel, szórakoztató tisztelgés mind a slasher műfaj klasszikusai, mind Murphy Scream Queens szériája előtt (melyből mellesleg Roberts mellett több színész is visszatér, az AHS 1984 így kis túlzással tekinthető akár egy bújtatott Scream Queens harmadik szezonnak is…) anélkül, hogy a Sikoly filmekhez hasonló metahorrorrá válna. Az évad célja egyértelműen a színtiszta lubickolás volt a nyolcvanas évek klasszikusainak jellegzetes motívumaiban és kliséiben – pont ezert fájó az a teljes összeomlás, melybe a másik fele borul.

Ekkor ugyanis mintha Murphy és tettestársai maguk sem tudták volna eldönteni, mit akarnak kihozni a slasheres mókából. A nyolcvanas évek és a slasher műfaj kommentárját? Metahorrort? Egy mélyebben felépített, alaposabban kidolgozott történetet, mint amit a Péntek 13 és társai a feltételek mellett megengedhettek maguknak? Az utolsó részekben sebes tempó – és koncepcióváltásokon túl utolsó percben felvonultatott új karakterekig elsül szinte minden lehetséges opció (legalább ennek köszönhetően visszatérnek pár rövid cameróra olyan egykori rendszeres színészek, mint Lily Rabe és Dylan McDermott) – ám mégsem tudja megközelíteni az első részek színvonalát vagy hangulatát. Ironikus módon pont az utolsó epizód és a történet lezárása az, ami leginkább tetszett – pont az az elem, amit a széria már-már hagyományosan elszúrt minden évadban.

Félidőnél kifulladt

A végeredmény így egy kellemes etap, ami lehetett volna sokkal rosszabb, de sokkal jobb is (és megkockáztatom, két-három epizóddal rövidebb). Bőven lett volna még mit kihozni a nyolcvanas évek slasherjeiből, sorozatgyilkosaiból, zenéiből, stílusából, de még a szokás szerint hihetetlenül színvonalas – ám jelentősen megcsappant – szereplőgárdából is. Roberts karaktere egy kiválóan felépített, komplex “utolsó lány”-karakter, Billie Lourd, Angelica Ross emlékezetes alakítást nyújtanak, John Carroll Lynch pedig egy újabb kiváló antagonistával bizonyítja, hogy már tényleg nagyon megérdemelne egy kiadós díjesőt. Ám végső soron az évad sajnos nem nyújt semmit, amit nem láthattunk már máskor, más formában, jobban alkalmazva. Sokan rebesgetik, hogy a jövőre közelgő tizedik évad lesz az utolsó – és ha őszinte akarok lenni talán itt is az ideje, vagy ha ennek nem is, egy egy-két éves pihenőnek mindenképp, mert bár az AHS még mindig tagadhatatlnul szórakoztató, az első évadok frissességének, kreativitásának és lendületének sajnos már nyoma sincs.

Kinek ajánljuk? Vérbeli AHS fanoknak, valamint a klasszikus slasher, illetve sorozatgyilkosos filmek rajongóinak – bár mindenképp mérsékelt elvárással.

Értékelés: 7/10

Szabó Zoltán “Zoo_Lee”