Serial Chillers LVII.: Albert DeSalvo, a bostoni fojtogató / The Boston Strangler (1968) (A bostoni fojtogató)

desalvoHa valakit arra kérünk, sorolja fel azt a pár sorozatgyilkosságot, ami elsőre eszébe jut, szinte bizonyos, hogy a rengeteg filmes- és egyéb popkulturális utalás miatt köztük lesz a bostoni fojtogató ügye is. A történet a leghírhedtebb sorozatgyilkosságok közé tartozik – egyben az egyik leghosszabb és leginkább vitatott nyomozás volt -, mégis, kevesen ismerik annak részleteit, melynek bemutatására ezúttal a Serial Chillers rovat vállalkozik.

Több, mint egy évtizeddel azelőtt, hogy a sorozatgyilkos szót egyáltalán megalkották volna, az Egyesült Államok egyik legrégebben alapított városában, a Massachusetts államban található Bostonban lecsapott egy ilyen bűnelkövető. 1962. június 14. és 1964. január 4. között tizenhárom nő lelte halálát tisztázatlan körülmények között, és közülük tizenegy nőt tartanak máig is a „bostoni fojtogatónak” nevezett gyilkos áldozatának.

desalvo

Boston a ’60-as évek közepén.

Kezdetben a rendőrség egyáltalán nem feltételezte, hogy a gyilkosságok elkövetője egyetlen személy volna, de a közvélemény már ekkor is erre gyanakodott. Az áldozatul esett köztiszteletben álló, hétköznapi életet élő nők közül valamennyit saját otthonukban érte a halál, szexuálisan bántalmazták őket, és saját ruhadarabjaikkal fojtották meg őket – amely módszert a rovat visszatérő olvasói felfedezhették Jack Unterweger esetében is. Egyiküknél sem volt nyoma az erőszakos behatolásnak, így valószínűsíthető volt, hogy a nők önszántukból engedték be a tettest a lakásba.

Az idős áldozatok

A bostoni fojtogató tizenegy áldozatát rendszerint két csoportba osztják: idősekre és fiatalokra, és ez a felosztás megfelel az időrendi sorrendnek is. Az első hat meggyilkolt nő 55 és 75 év közötti volt, míg a további öt 19 és 23 év közötti. Az a két nő, akiket nem tartanak hivatalosan a fojtogató áldozatának. 85 és 69 évesek voltak.

desalvo

Az első közülük az 55 éves Anna E. Slesers volt. Az elvált, lettországi menekült nő két gyermekével érkezett az országba egy évtizeddel korábban, és egy kis lakásban élt a Gainsborough Street-en. Alacsony jövedelmű családok lakta környék volt ez, és a varrónőként dolgozó, gyermekeit egyedül nevelő nőnek egy harmadik emeleti lakása volt. Anna életében csak az egyház játszott fontos szerepet – életét gyerekeinek, a gyülekezetnek és munkájának szentelte. Kevés barátja volt, és nem voltak férfiismerősei.

1962. június 14.-én estére meg volt beszélve, hogy fia, Juris elviszi a templomba. Anna vacsora után felöltötte fürdőköpenyét, a fürdőszobába ment, és megengedte a vizet. Mikor már 7 órára járt az idő, Juris kezdett türelmetlenné válni – lett volna jobb dolga, mint az anyját furikázni -, ezért bekopogott hozzá. Mikor nem kapott semmilyen választ, a fiú aggódni kezdett, hogy anyját esetleg baleset érte a fürdőszobában, ezért végül betörte az ajtót.

Legrosszabb rémálma vált valóra, amikor meglátta anyját a fürdő közepén feküdni, nyaka körül a köntös övével. Azonnal telefonált a rendőrségre, és nővérének Marylandbe, hogy elmondja: anyjuk meghalt – a fiú automatikusan öngyilkosságra gyanakodott, mert korábban anyján a depresszió jeleit vélte felfedezni.

A kiérkező rendőröket valósággal sokkolta a látvány: Anna Slesers a hátán feküdt, kitárulkozó pózban. Kék színű köntösét széthúzták a testén, ezért válltól lefelé teljesen meztelen volt. Groteszk testhelyzetben feküdt: feje az ajtóhoz közel, bal lába kinyújtva, a másik pedig szélesen széttárva és térdben behajlítva. Köntösének övét szorosan a nyaka köré csomózták, és halálát a fojtogatás okozta. Később felfedezték a sérüléseket a hüvelyében is, ami egyértelműen bizonyította, hogy egy azonosítatlan tárgyat használva megerőszakolták. Az egész lakást feldúlták, nem csupán a fürdőt: a szemetest áttúrták, részben szétszórták a tartalmát, minden szekrény ajtaját nyitva hagyták, és a szekrényekben lévő holmit szétszórták, akárcsak a fürdőben Anna neszesszerével tették. Egyértelműen rablás helyszínének próbálták láttatni a lakást, azonban ennek ellentmondott, hogy Anna értékesebb tárgyait, aranyóráját és ékszereit nem vitték el. A rendőrség arra a következtetésre jutott, hogy a rablásnak induló tett azért fajult el, mert az elkövető irányíthatatlanná vált, amikor meglátta a nőt neglizsében, a gyilkosságnak pedig az volt az indoka, hogy a nemi erőszakot követően ne buktathassa le őt az áldozat.

Két héttel később, 1962. június 30.-án a 68 éves Nina Nicholst Commonwealth Avenue-i lakásában gyilkolták meg. A lakás az előző esethez hasonlóan rablás helyszínének tűnt: minden szekrény nyitva volt, a holmik pedig szétdobálva szerte az egész lakásban – azonban ezúttal is ott voltak az értékek: az ezüst étkészlethez éppúgy nem nyúltak, mint Nina tárcájához vagy karórájához. A gyilkos valamiért átlapozta a nő címregiszterét és postáját is, de nem vitt magával semmit.

Az áldozatot szétvetett lábakkal fekve találták meg, házikabátban, és derekáig felhúzott alsóneműben. Nyaka köré saját nylonharisnyáiból kötöttek egy nevetséges masnit. A nyugdíjas gyógytornász asszony két évtizede volt már özvegy, és rendkívül visszavonult, csendes életet élt. Férfiismerősei nem voltak sógorán kívül. A tettes őt is megerőszakolta, melyről a hüvelyében talált vér árulkodott. A halál időpontját délután 5 óra körülire határozták meg.

desalvoMég ugyanezen napon, mintegy 25 kilométerre északra Bostontól, a Lynn nevű elővárosban egy Helen Blake nevű nőt is meggyilkoltak este 8 és 10 óra között. Az elvált hölgy a 65. évében járt, halálát pedig a saját harisnyájával való fojtogatást okozta. Melltartójából kötöttek masnit a nyaka köré. Saját ágyán hason fekve találtak rá, szétvetett lábakkal. Vaginálisan és análisan is megerőszakolták, de ondónyomokat ezúttal sem találtak, ezért valószínűsítették, hogy az elkövető valamilyen tárgyat használt.
Ezt a lakást is teljes mértékben feldúlták, de ezúttal volt lopás is: Helen két gyémántgyűrűt is hordott, melyeket a tettes lehúzott ujjairól és elvitte.

E három gyilkosság bőven elegendő volt ahhoz, hogy a rendőrség gépezete igazán beinduljon. Felhívást tettek közzé, hogy a Bostonban és annak közelében élő nők legyenek elővigyázatosak, zárják be a lakásukat, és ne engedjenek be idegeneket. A rendőrök körében töröltek minden nyári szabadságolást, és valamennyi nyomozót a gyilkossági osztályra vezényelték. A nyomozást az ismert szexuális bűnelkövetőkkel és az erőszakra hajlamos (elvileg már gyógyult) mentális betegségekben szenvedőkkel kezdték. Elméletük az volt, hogy egy őrültet kell keresni, aki azért gyilkol idősebb nőket, hogy rájuk vetítse és kiélje a saját anyja iránt érzett gyűlöletét. Már ekkor bevonták az FBI-t is a nyomozásba.

desalvo1962. augusztus 19.-én a 75 éves Ida Irga vált a bostoni fojtogató következő áldozatává. Holttestét két nappal halála után fedezték fel Grove Avenue-i lakásában, ahová a jelek szerint önszántából engedte be a tettest a visszahúzódó életet élő özvegy.

.

Teste a nappali közepén feküdt a hátán, hálóingét letépték róla, nyakára egy párnahuzat volt csomózva. Lábait székekre támasztották, feneke alá pedig begyűrték a párnát, melyről a huzatot eltávolították. Ezúttal kézzel fojtották meg a nőt, akinek fejét, száját és füleit megszáradt vér fedte. Az előző áldozatokhoz hasonlóan őt is megerőszakolták, de ondónyomokat nem találtak a holttesten.

.

.

desalvoHuszonnégy órán belül a 67 éves Jane Sullivan is hasonlóan végezte a Bostontól délre található Dorchesterben. Őt csupán tíz nappal később találták meg, fürdőkádjában térdeplő helyzetben. Saját harisnyáját használták a megfojtásához – a gyilkosság vélhetően a konyhában történt, ott ugyanis vért találtak a padlón és egy seprűnyélen is. Esetében nem találtak bizonyítékokat a nemi erőszakra, a holttest bomlásának előrehaladottsága miatt. Itt sem volt erőszakos behatolás a lakásba, ezúttal viszont nem is forgatták fel azt.

.

.

.

.

A fiatal áldozatok

Bostonban a gyilkosságok hírére kitört a pánik, pedig időszakos csend következett be. A nők nem érezték magukat biztonságban, különböző fegyvernek alkalmas tárgyakat kezdtek magukkal hordani, és önvédelmi tanfolyamok indultak részükre.

desalvo

A gyilkos három hónapig „pihent”, ami éppen elég volt arra, hogy a lakosság elővigyázatossága lankadni kezdjen. Mindez idő alatt a rendőrség rengeteg embert ellenőrzött bármiféle eredmény nélkül.

desalvoAztán 1962. december 5.-én szobatársai holtan találták a népszerű és vonzó, huszonegy éves Sophie Clarkot, aki csupán néhány háztömbnyire lakott az elhunyt Anna Slesers lakásától. Holttestére meztelenül találtak rá a lakás nappalijában, csupán a nyakára csomózva volt három saját harisnyái közül. A gyilkos eltépett bugyiját is szorosan a nyaka köré kötötte. Ezúttal is egyértelmű bizonyítékok álltak rendelkezésre a nemi erőszakról, és az ügy során először ondónyomokat is felfedeztek a holttest mellett, a szőnyegen.

Sophie-t visszafogott, tartózkodó lányként ismerték, ha az ellenkező nemről volt szó. Volt egy barátja, de Bostonban senkivel nem ismerkedett. Amióta a fojtogató tettei napvilágra kerültek, különösen óvatossá vált: ajtajára egy második zárat szereltetett, és még barátait sem engedte be elsőre a lakásba. Az elkövető valahogyan mégis meggyőzhette, hogy nem jelent fenyegetést. A nyomok szerint Sophie ellenállt a támadásnak és dulakodott vele. A gyilkosságot követően a tettes átkutatta a szekrényeket, különös figyelmet szentelve Sophie klasszikus zenegyűjteményének.

A rendőrök kihallgatták a szomszédokat, aminek során az egyikük elmesélte, hogy aznap délután fél 3 körül egy férfi kopogtatott nála azügyben, hogy a tulajdonos küldte, hogy felmérje, időszerű-e kifesteni a lakást. A férfi megdicsérte az asszony alakját, és arra célozgatott, hogy modellkednie kellene. A nő lepisszegte, mert férje a szomszéd szobában aludt, mire a férfi addig behízelgő viselkedése teljes fordulatot vett. Azt mondta, rossz lakásba jött, és nagy sietséggel távozott. A férfi 25 és 30 év között járt, szőke hajú volt, egy fekete dzsekit és sötétzöld nadrágot viselt. A tulajdonos természetesen senkit nem küldött ilyen célból a házba, azonban azt bizonyítani tudták, hogy Sophie Clark halálának időpontja közel volt a délután fél 3-hoz.

desalvoHárom héttel később, 1962. december 31.-én fedezték fel a huszonhárom éves titkárnő, Patricia Bissette holttestét, miután főnöke aggódni kezdett érte. A férfi elment a lakására, de senki nem nyitott ajtót, így végül az ablakon mászott be hozzá a gondnok segítségével.

Holtteste az ágyon feküdt a hátán, az álláig betakarva. Nyakát egy harisnyákkal összekötözött blúz szorította. Megerőszakolták vaginálisan és análisan is, és a vizsgálatok során arra is fény derült, hogy bár még igen korai szakaszban, de terhes volt. A tettes láthatóan átkutatta a lakást.

A következő hónapok nem hoztak újabb áldozatot. A hatóságok azzal voltak elfoglalva, hogy olyan nyomokat gyűjtsenek, amelyek valamilyen módon összekapcsolhatják ezeket a nőket, de semmilyen eredményt nem tudtak felmutatni továbbra sem.

desalvo1963. márciusában a Bostontól északra fekvő Lawrence-ben rátaláltak az agyonvert, megfojtott és megerőszakolt 68 éves Mary Brown-ra, majd két hónappal később, május 8.-án újra Bostonban a 23 éves Beverly Samansra, akit két-három nappal korábban gyilkoltak meg.

Beverly esete némileg különbözött az eddigiektől. Bár rá is saját lakásában találtak, ahogyan széttárt lábakkal feküdt a szoba közepén, neki a kezei hátra voltak kötözve egy kendővel. Egy nejlonharisnya és két zsebkendő volt összekötözve a nyakára csomózva, és száját is betömték különböző ruhaneműkkel. Beverly-vel nem a fojtogatás végzett – a harisnya nem is volt olyan szorosan rákötve, mint a korábbi esetekben -, hanem a négy szúrt seb a nyakán. Összesen huszonkét ilyen sebe volt, melyek közül tizennyolc céltáblát formázott a bal mellén. Nemi erőszaknak nem találták nyomát, a véres kés pedig a konyhai mosogatóba volt dobva.

Beverly operaénekesnek tanult. A rendőrség azt gyanította, hogy azért kerülhetett sor a késelésre, mert az éneklés miatt a nőnek nagyon erősek voltak a torok területén található izmai, és ezért őt sokkal nehezebb lett volna megfojtani, mint egy átlagos nőt.

A nyomozás

Ekkorra a hatóságok már annyira kétségbeesettek voltak, hogy elfogadták egy magát „látónak” nevező férfi, Paul Gordon segítségét is. Gordon azt állította, hogy tudja, ki a bostoni fojtogató, és el tudja mondani, hogyan néz ki: közepesen magas, kezei csontosak, bütykösek, bőre sápadt, szemei karikásak. Haját hátrafésüli, de egy rakoncátlan tincset enged a homlokára esni. Egyik foga hiányzik jobb oldalon. Sok problémája van. Anyját többször elverte, mert egy ostoba, domináns nőszemély volt, és van két nővére, akik szintén boldogtalanok. A család Maine-ből vagy Vermontból származik. A férfi nagyon magányos, ez sarkallja arra, hogy az utcákat járja és megpróbáljon közelebb férkőzni a nőkhöz.

A leírás alapján a rendőrök olyan férfiak képeit tették le Gordon elé, akiket rablásért vagy betörésért tartóztattak le korábban. Gordon azonosította egyiküket a fojtogatóként: a huszonhat éves Arnold Wallace volt az. Wallace kezelés alatt álló pszichiátriai beteg volt, aki szabadon kijárhatott a kórházból. Gyakran „elcsavargott”, és ilyenkor házak alagsorában húzta meg magát. Öt-hat ilyen alkalom is volt, ami egybeesett a gyilkosságok időpontjaival. A férfi kifejezetten erőszakos volt, és történetében szerepelt az is, hogy édesanyját is sokszor megverte. IQ-ja mindössze 60-70 körüli volt, képtelen volt elválasztani egymástól a valóságot és a képzeletet, ami nagyban megnehezítette vele a kommunikációt. Ennek ellenére hazugságvizsgálatnak vetették alá, ami persze semmilyen eredményre nem vezetett.

Paul Gordon Sophie Clark gyilkosát másként írta le: egy nagydarab, fekete férfiről beszélt, ami alapján a rendőrök Lewis Barnettre asszociáltak, akivel a lány egyszer randevúzott, így valószínű volt, hogy beengedte volna önként a lakásba. Gordon olyan pontossággal írta le a lakást, melyben sosem járt, hogy nem lehetett nem hinni neki – így egy ideig az is komoly lehetőségként merült fel, hogy esetleg maga Paul Gordon az ellkövető.

A férfi azt is megjósolta, hogy a fojtogató hamarosan felfedi majd kilétét.

Újabb gyilkosságok

desalvo1963. nyara csendesen telt, de szeptember 8.-án újabb nőt gyilkoltak meg, ezúttal az 58 éves Evelyn Corbint. A saját nejlonharisnyáival megfojtott nőt ágyán fekve találták meg, meztelenül. Alsóneműit a szájába tömték, és az ágy körül rúzsfoltos, ondóval teli zsebkendők hevertek szanaszét. A nőnek csak a szájában találtak ondónyomokat, máshol nem.

Lakását átkutatták, de nem loptak el semmi – mi több, értékeit, pénzét és ékszereit szétszórták az ágyon és a kanapén. Volt egy furcsaság is, amire nem leltek magyarázatot: a tettes a tűzlépcsőn egy friss fánkot hagyott.

1963. november 23.-án az egész országban gyászolta az egy nappal korábban történt merénylet következtében elhunyt John F. Kennedy elnököt, amikor megtalálták Joan Graff, huszonhárom éves ipari tervező holttestét. Nyakán két nejlonharisnya volt, mellén harapásnyomok, vagináján pedig sebek és vér.

Egyik szomszédja elmondta, hogy délután fél 4 körül lépéseket hallott a folyosóról. Mivel felesége aggódott, hogy idegen jár a házban, a férfi az ajtóhoz ment. Hallotta, hogy az illető bekopog a szemben lévő lakásba, és ekkor ő is ajtót nyitott. Az idegen egy huszonhét év körüli fiatalember volt, pomádézott hajjal, zöld nadrágban, sötét színű kabátban, és Joann Graff után érdeklődött. A szomszéd útbaigazította, majd pár pillanaton belül hallotta, ahogy nyílik, majd záródik Joann ajtaja, így elkönyvelte magában, hogy a lány beengedte látogatóját. Alig tíz perc múlva egy barátja telefonált Joann-nek, de ekkor már senki nem vette fel a telefont. Egy másik szomszéd beszámolója szerint egy nappal korábban arra lett figyelmes, hogy valaki áll az ajtaja előtt a folyosón, majd egy papírlapot csúsztatott be az ajtó alatt. A nő annyira megrökönyödött, hogy csak megkövülten figyelte a teljes csendben ide-oda mozgatott papírt, mígnem hirtelen kihúzták azt, és az illető távozott.

desalvoValamivel több, mint egy hónap múlva, 1964. január 4.-én két fiatal nő a munkából hazaérve holtan találta harmadik szobatársukat, a 19 éves Mary Sullivant, a lehető leggroteszkebb helyzetben. A többi áldozathoz hasonlóan Mary-t is megfojtották egy fekete harisnyával. A fekete harisnyára egy rózsaszín selyemkendőt kötöttek hatalmas masniban, majd egy szintén rózsaszín, virágos kendőt is felkötöttek még a masni fölé. Egy vidám, boldog új évet kívánó képeslapot helyeztek a lábaihoz. A lány ülő helyzetben volt az ágyon a fejtámlának támasztva, szájából sűrű, ondónak látszó folyadék csöpögött meztelen mellkasára. Hüvelyébe mélyen egy seprűnyelet dugtak.

Mary Sullivan volt a fojtogató legutolsó ismert áldozata.

.

.

A nyomozás folytatódik

Mint sok más esetben is történt, a közvélemény a hatóságokat hibáztatta a gyilkosságokért. Ekkor már nem volt kétséges igazán, hogy egy sorozatos elkövetőt keresnek, akikről már ekkor – a kriminológia fejlődésének igen korai szakaszában – is tudták, hogy nehéz őket elfogni, különösen, ha elég okosak ahhoz, hogy ne hagyjanak nyomokat maguk után. Hiába uralkodott el a pánik a városon, a nők valamilyen oknál fogva még mindig beengedték ezt a férfit a lakásukba. A nyomozás arra koncentrált, hogy ezt vajon azért tették, mert ismerték az elkövetőt, vagy azért, mert valahogyan át tudta verni őket, és a bizalmukba tudott férkőzni. Álruhás női rendőrök cirkáltak az utcákon, hátha összeakadnak vele, és az egész városban fokozták a rendőri jelenlétet.

desalvo
Az ügy Massachusetts legfontosabb nyomozásává vált, melynek felderítésén az igazságszolgáltatás legmagasabb rangú tagjai kezdtek el dolgozni. Létrehoztak egy csoportot is annak érdekében, hogy az öt érintett kerület rendőrei között teljes legyen az információáramlás, és az ügyön dolgozó nyomozókat nem vonhatták be más ügyekbe, míg a fojtogató utáni hajsza zajlott.

desalvo

Edmund L. McNamara. a rendőrparancsnok

A csapat komoly szakértőket sorakoztatott fel, és 10.000 dolláros jutalmat tűztek ki annak, aki olyan információval tud szolgálni, ami a fojtogató letartóztatását eredményezi.

Mielőtt a valódi munkának nekiláthattak, át kellett nézni azt a harminchétezer oldalnyi anyagot, amely az addigi áldozatok halálával kapcsolatban összegyűlt. Bár ekkoriban még nem létezett az FBI viselkedéstudományokkal foglalkozó osztálya, a csoport első célja már ekkor is az volt, hogy felállítsanak egy lehetséges profilt arra vonatkozóan, hogy milyen ember lehet az elkövető. Nagyon fontosnak tartották a különbségtételt az áldozatok kora szerint – éppen emiatt nem hitték, hogy egyetlen ember gyilkolta volna az időseket és a fiatalokat egyaránt. Úgy vélték, hogy az eredeti fojtogatót valaki (vagy akár többen is) másolni kezdte.

Olyan férfit kezdtek keresni, aki legalább harminc éves, de valószínűleg valamivel idősebb. Rendezett, pontos életet él, kétkezi munkája van, vagy legalább hobbi szinten barkácsol. Vélhetően egyedülálló, vagy elvált, és közeli barátai sincsenek. Nem kelti elmeháborodott benyomását, az ismerősei teljesen normálisnak hiszik. Úgy gondolták, az elkövető egy mérgező anyai viselkedésmintával rendelkező családból jön, az apa pedig jelen sem volt az életükben.

„A méricskélő”

Néhány évvel azelőtt, hogy a bostoni fojtogató megkezdte volna „működését’, furcsa történetek kezdtek terjedni a városban egy emberről. A húszas évei végén járó férfi minden lakásba bekopogott, és ha egy csinos, fiatal nő nyitott ajtót, Johnsonként mutatkozott be, és előadta, hogy egy modellügynökség megbízásából kereste fel a hölgyet, akit egy ismerőse ajánlott be modellkedni. Kiemelte, hogy a munka során még véletlenül sem kellene meztelenkednie, vagy bármi hasonlóra vetemedni, és óránként 40 $ fizetséget ajánlott, amire kevesen tudtak nemet mondani. Látogatásának célja az volt, hogy levegye a leendő modell méreteit mérőszalagja segítségével. Miután ezzel végzett, azt ígérte, egy Mrs. Lewis nevű nő fog telefonálni az ügynökségtől, amire persze sosem került sor, hiszen sem Mrs. Lewis, sem pedig az ügynökség nem létezett.

Maga a méretek levétele ilyen perspektívából vizsgálva felér a szexuális zaklatással, így néhány nő felháborodásában a rendőrséghez fordult. Ez nem sok eredményre vezetett azon túl, hogy legalább a hatóságok tudomást szereztek „a méricskélő” emberről, aki éveken át folytathatta bizarr tevékenységét.

1961. március 17.-én letartóztattak egy tetten ért betörőt, aki nem csupán aktuális bűncselekményét ismerte be, de arról is vallomást tett, hogy ő volt az, aki a modellügynökség emberének adta ki magát.

desalvo
A férfit Albert DeSalvónak hívták, 29 éves volt ekkor, és már számos alkalommal került összetűzésbe a törvénnyel: leggyakrabban betörés és lopás volt a számláján. A Bostontól északra található Maldenben élt német feleségével, két kisgyerekükkel, és a helyi gumigyárban dolgozott. Amikor feltették neki a kérdést, mi célja volt a „méricskéléssel”, ezt válaszolta: „Nem vagyok jóképű, nem vagyok tanult, de egyvalamiben leköröztem magasabb osztálybelieket. Ők főiskolára jártak, míg nekem semmim sem volt, mégis át tudtam verni őket!”

Az ügyében ítélkező bíró szimpatikusnak találta a megélhetési bűnözőnek tűnő férfit, így igen enyhe ítéletet, másfél év börtönbüntetést szabott ki rá. Jó magaviseletének köszönhetően DeSalvo 1962. áprilisában szabadult, két hónappal a bostoni fojtogató első áldozata, Anna Slesers halála előtt.

Albert DeSalvo

desalvo

Albert DeSalvo a Boston közvetlen közelében fekvő Chelsea-ben született 1931. szeptember 3.-án. A DeSalvo-család összesen hat gyereket számlált (Albert volt a harmadik), de ez a létszám nem a család boldogságának volt köszönhető. Az apa, Frank agresszív alkoholista volt, aki rendszeresen a gyerekek szeme láttára bántalmazta anyjukat, többek között kiverte az összes fogát, vagy eltörte egyenként az ujjait. Prostituáltakat hordott haza, és nem törődött vele, hogy felesége és gyerekei szem- és fültanúi a velük való üzekedésének. Albert elmondása szerint egy ízben eladta őket egy farmernek 9 dollárért. Az anya elhagyta a férfit, újraházasodott, és mindent megtett, hogy gyerekei, akikkel egyébként később is jó kapcsolatban maradt, ne kerüljenek bajba, de hasztalan: Albert már kisgyerekként állatokat kínzott, és csupán tizenkét éves volt első letartóztatásának idején – lopásért a Lyman fiúiskolába került egy évre, ami afféle javítóintézetként funkcionált. Miután hazaengedték, kifutófiúként kezdett dolgozni, de két év múlva ismét az intézményben találta magát, miután elkapták egy autó eltulajdonítását követően.

Az újabb büntetés letöltését követően 1948-ban DeSalvo csatlakozott a hadsereghez, és szolgálatban maradt egészen 1956-ig. Ez idő alatt egy ideig Németországban állomásozott, ahol megismerkedett leendő feleségével, Irmgard Beckkel. 1953-ban kötöttek házasságot.

desalvo1955-ben letartóztatták egy fiatal lány molesztálásáért, de a vádakat ejtették, mielőtt komolyabb felelősségvonásra kerülhetett volna sor. Ugyanebben az évben megszületett Albert és Irmgard első közös gyermeke is, Judy. A kislány veleszületett csípőrendellenessége rendszeres kezelésre szorult, de más szempontból is teljesen megváltoztatta a DeSalvo-család életét.

Irmgard rettegett attól, hogy ha még egy gyereket a világra hozna, az is sérült lenne, ezért megtagadta férjétől a szexet, ami Albert nem mindennapi szexuális étvágyát tekintve határozottan nem tett jót a házasságnak. A férfi napjában négyszer-ötször is igényelte volna az együttléteket. 1960-ban mégis megszületett második gyerekük, Michael, épen és egészségesen.

A következő években többször is letartóztatták betörésekért, ennek ellenére mindig talált munkát. A gumigyár után dolgozott kikötői munkásként, és építkezéseken is. Ismerősei kedvelték, rendes, jóravaló családapaként, és hasznos munkaerőként írták le.

A „Zöld Ember”

1964 novemberében DeSalvót ismét letartóztatták, ám ezúttal az ellene szóló vádak komolyabbak voltak, mint a „méricskélő”-üggyel kapcsolatban. Október 27.-én egy nő arra ébredt, hogy egy férfi van a hálószobájában, és kést tart a torkához. A férfi levetkőztette, fehérneműit a szájába tömte, hálóruháját darabokra tépve pedig kezét és lábát kikötözte az ágyhoz. Mikor ezzel megvolt, megcsókolta, simogatta, majd bocsánatot kért, és távozott.
A nő alaposan meg tudta figyelni támadója arcát, így jó minőségű fantomképet tudtak rajzolni róla, ami nagyon sokban hasonlított a „méricskélőről” készült képre évekkel azelőttről. DeSalvót bevitték az őrsre, ahol detektívtükrön keresztül az áldozat határozottan felismerte.

Óvadék ellenében távozhatott, fotóját azonban rutinszerűen továbbították a rendőrség belső kommunikációs rendszerében. Hamarosan a szomszédos Connecticut államból jelezték, hogy a gyanúsított megfelel az általuk keresett „zöld embernek”, aki szexuális bűncselekményeket követett el, mindig zöld munkásnadrágban. Volt, hogy egy nap alatt négy nőt is megtámadott különböző városokban.

A bostoniak otthonában tartóztatták le DeSalvót, aki kétségbe volt esve, hogy feleségének bilincsben kell látnia őt. A nőt azonban nem nagyon lepte meg a dolog. Tudta, hogy Albert valósággal szexmániás, és egyetlen nő sosem lehetett elég neki, így nagyon is el tudta képzelni róla, hogy ilyen jellegű bűncselekményeket kövessen el. Csak annyit tanácsolt férjének, hogy ideje, hogy őszinte legyen.

A vallomás

Albert DeSalvo bevallott mintegy 400 betörést, és néhány nemi erőszaktevést. Molesztált körülbelül 300 nőt, összesen négy állam területén. A férfi közismerten hajlamos volt a nagyotmondásra, így nehéz volt megítélni, hogy ebből mennyi lehet igaz. Tetteinek jelentős részét nem jelentették az áldozatok, vagy nem tudták később felidézni a részleteket.

desalvo
Mindeközben DeSalvót kórházba szállították, pszichiátriai megfigyelés céljából. Ekkor még a rendőrség egyáltalán nem gondolta róla, hogy ő lehet a bostoni fojtogató is, azonban hipnózis alatt állva részletes vallomást tett a gyilkosságokról is. A későbbiekben a személyes interjúk során is megismételte az elmondottakat, és cellatársának is – aki azonnal értesítette ügyvédjét az értesüléseiről. Olyan részleteket is fel tudott idézni a támadásokról, melyek nem kerültek nyilvánosságra.

A vallomást minden újság a címlapon hozta, és egyedül Irmgard volt az, aki elképzelhetetlennek tartotta, hogy férje lett volna a tettes. Nem tartotta efféle brutalitásra képes embernek Albertet, és úgy gondolta, a férfi csak nem tudott ellenállni a hírnév csábításának, illetve úgy sejtette, bizonyos újságok pénzt ajánlhattak neki – más magyarázata nem lehet ennek a sületlenségnek.

Irmgard sejtése nem állt messze a valóságtól: Albert DeSalvo hónapok óta fontolgatta ezt a vallomást, ügyvédjével is beszélt már róla, és stratégiát dolgoztak ki annak érdekében, hogy a férfi elmegyógyintézetben kössön ki az ügy végén. DeSalvo cellatársával is összebeszélt. Úgy hitték – tévesen -, hogy a felajánlott 10.000 $-os nyomravezetői díj áldozatonként jár majd annak, aki információval szolgál a gyilkosságokról, és így 110.000 $-ra tehetnek szert, amit meg akartak felezni. Itt jegyezzük meg, hogy DeSalvo összesen 13 gyilkosságot vallott be, melyek közül kettőt nem tulajdonítottak addig a bostoni fojtogatónak. Albert egyáltalán nem vette számításba a halálbüntetést, hiszen ekkor már tizenhét éve nem végeztek ki senkit az államban. Az volt a terve, hogy egy író segítségét kéri, hogy megírja a bostoni fojtogató történetét, így családja számára tud némi pénzt biztosítani – ő maga pedig vígan eléldegél majd élete végéig egy kényelmes kórházi szobában.

desalvo

A hatóságok emberei közül sokan kinézték a férfiból ezeket a bűntetteket: nagyon kellemes és megnyerő modora volt, ami magyarázhatta, hogy a nők önként beengedték a lakásukba. Egyikük úgy fogalmazott: „DeSalvo mindvégig Dr. Jekyll volt, mialatt mi Mr. Hyde-ot kerestük.” Harminchárom éves volt ekkor, vállai szélesek voltak, testfelépítése kisportolt. Bár igen nagy volt az orra, ezt ellensúlyozni tudta könnyed mosolyával, ami hófehér fogakat fedett fel. Összességében nagyon is elképzelhető volt, hogy sok nő ne tudjon ellenállni neki.

Mindez ráerősített magabiztosan, érzelemmentesen tett vallomására, mely során olyan jelentéktelen részleteket is el tudott mondani, hogy például milyen színű volt a szőnyeg, vagy milyen fotó volt kitéve egyik-másik áldozat lakásában. Mintegy 50 órányi kihallgatása során – melynek átirata 2000 oldalnál is többre rúgott -, fel tudta idézni, hogy Beverly Samans ágya alatt volt egy jegyzetfüzet, hogy Patricia Bissette ajtaján egy karácsonyi csengő volt díszként kiakasztva, és valamennyi lakásról pontos alaprajzot tudott készíteni. Elmondta, hogy Anna Slesers lakásából ellopott egy kabátot, hogy eltakarhassa vele a vérfoltokat saját ruháján. Az asszony kettőt vett annak idején ebből a kabátból, melyek közül az egyiket egy rokonának ajándékozta. DeSalvo tizenöt kabát közül is ki tudta választani, melyik volt az.

desalvo
Bűnössége ellen is szóltak tények: önmagában az, hogy mindazok, akik jól ismerték Albert DeSalvót, elképzelhetetlennék tartották róla, hogy ilyesmire vetemedjen, még kevés lett volna. Susan Kelly a The Boston Stranglers című könyvében összegyűjtötte mindazt, ami kétséget ébreszthet a bostoni fojtogató valódi kilétével kapcsolatban. Ezek közül a legfontosabb az, hogy egyetlen olyan fizikai bizonyítékot sem találtak egyik gyilkosságnál sem, mely a férfit a helyszínhez tudná kötni. Ezen kívül szemtanúk sem voltak, akik felismerték volna DeSalvót – pedig többen is akadtak, akik bizonyosan találkoztak a fojtogatóval. Ellene szólt az is, hogy több lakásban is találtak cigarettacsikkeket, melyeket – lévén az áldozat nem dohányzott, vagy nem ezt a márkát szívta – valószínűsíthetően a tettes hagyott a helyszínen, azonban Albert nem dohányzott. A lakások alaprajzait ismerhette korábbi betörései kapcsán, hiszen az áldozatok lakóházainak nagy részében megfordult már korábban.

De ha nem ő volt a tettes, miért e hosszú vallomás, melyben annyi részletet ismert? A motiváció nem kérdéses: a férfi meg volt róla győződve, hogy a valóban elkövetett „zöld ember” vádak miatt élete végéig börtönben fog maradni… akkor miért is ne valljon be valami sokkal nagyobb bűntényt, ha azzal hírnévre tehet szert, és nem utolsó sorban pénzre? A rengeteg információra az lehet a magyarázat, hogy bár átlagos, vagy valamivel átlag alatti intelligenciájú ember volt, memóriája kivételesen jól működött, valósággal fotografikus memóriának volt nevezhető. Az információk legnagyobb részét megszerezhette a sajtóból, melyek nagy részletességű cikkeket közöltek, fotókkal illusztrálva. Ezt valószínűsíti az is, hogy az újságokban tévesen közölt tényeket is megismételte – de komoly lehetőségként merült fel az is, hogy cellatársa lehetett a valódi tettes, és az ő elmondásából ismerte ezeket.

A gyilkosságokról nem azonos minőségben számolt be, ez alapján a hatóságok úgy vélték, hogy lehet köztük, amelyért valóban ő a felelős, és olyan is, amelyért nem. E mellett szólt az az elmélet is, mely szerint a sorozatgyilkosok rendszerint egy „típusú” áldozatra vadásznak, a bostoni fojtogató azonban időset és fiatalt, feketét és fehéret egyaránt gyilkolt.

A tárgyalás

Mivel DeSalvo vallomása önmagában kevés volt ahhoz, hogy a vádat felállítsák ellene, komoly procedúra volt a bizonyítékgyűjtés folyamata. Mikor végre megvádolhatták, hosszadalmas jogi egyezkedés következett: mivel ügyvédje aktívan közreműködött abban, hogy Albert gyilkosságaira fény derüljön, cserébe azt követelte, hogy a kivégzése ne kerülhessen napirendre. A vád részéről meghallgatásra találtak érvei, és vizsgálatot kértek a vádlott számára, hogy pszichiátriai értelemben bíróság elé állítható-e, vagyis beszámítható. A pszichiáterek nem értettek egyet a férfival kapcsolatban, de végeredményben úgy ítélték, hogy DeSalvo felelősségre vonható a tetteiért, így a tárgyalás 1967. január 10.-én elkezdődhetett.

desalvo

A tárgyalás során a védelem stratégiája az volt, hogy bizonyítsa, hogy a vádlott elmeállapotára való tekintettel nem tekinthető bűnösnek, és a gyilkossá is emiatt vált – ami ügyvédje szerint is szokatlan eljárás volt. Úgy fogalmazott: „A rablással és különböző támadásokkal vádolt férfit úgy akartam megvédeni, hogy bemutatom a tizenhárom gyilkosságot, amit elkövetett.”

A tanúként szólított szakértők paranoid skizofréniát állapítottak meg DeSalvónál, ami annyit jelentett, hogy bár tudatában volt cselekedeteinek, ellenállhatatlan késztetést érzett azok elkövetésére. Ezt csupán a szexuális jellegű eseményekre vonatkozott, a lakásokba való betörés és az értéktárgyak eltulajdonításai ettől függetlenek voltak.

Az esküdtszék csupán négy órányi gondolkodást követően minden vádpontban bűnösnek találta Albert DeSalvót – de a vádpontok között a gyilkosságok nem szerepeltek, mivel azokat nem sikerült bizonyítani. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, a kért pszichiátriai segítségnyújtást megtagadták tőle, ami hiba volt azok szerint is, akik úgy vélték, hogy vizsgálatával sokat nyerhetne a tudomány is, amit a jövőbeni hasonló sorozatgyilkosságoknál tudtak volna hasznosítani.

Egy dolog biztos: DeSalvo elfogását követően a gyilkosságsorozat nem folytatódott.

Epilógus

Albert DeSalvo büntetését a Walpole Állami Börtönben, egy maximális biztonsági fokozatú intézményben töltötte, ami manapság az Massachusetts Correctional Institution – Cedar Junction nevet viseli. Mivel még korábban volt egy szökése két társával együtt, hiába adta fel magát már másnap, kevébé szigorú intézmény szóba sem jöhetett.

desalvo

DeSalvo a ’70-es évek elején.

Hat évvel később, 1973. novemberében több embert is felkeresett telefonon, hogy sürgősen beszélni szeretne velük. Egyikük Dr. Ames Robey volt, másikuk pedig egy riporter. Robey szerint el akarta mondani az igazságot a bostoni fojtogató kilétéről, ezért nagyjából egy héttel korábban kérte áthelyezését a gyengélkedőbe, ahol nagyobb figyelmet fordítanak a rabokra. Valami készült, és ezt Albert megérezte, tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. A börtönben sokan nem kedvelték nagyzoló és dicsekvő természete miatt, ami az őrökre is vonatkozott. Számos ajtón keresztül lehetett a gyengélkedőbe jutni, így vélhetően jó páran meg lettek kenve közülük. Sosem derült ki, ki volt az elkövető, mindenesetre Albert DeSalvo szívébe kést szúrtak még aznap éjszaka, hogy telefonált Dr. Robey-nak. Hivatalosan valamilyen börtönbéli drogügyletben való részvétellel okolták halálát.

desalvo

A bostoni fojtogató legendává vált, amit nagyban elősegített a még DeSalvo életében, 1968-ban megjelent film, melyben a korszak legnagyobb sztárjai játszottak, de szerepet játszott benne a kétely, hogy vajon a valódi tettest kapták-e el, vagy az igazi gyilkos szabadon járhatott tovább is. Azok szemében, akik hittek DeSalvo ártatlanságában, a fojtogató egy rejtéllyé vált, ami köré évtizedeken át lehetett újabb és újabb elméleteket gyártani.

desalvo
Az új évezredben is vannak még, akiket nem hagynak nyugodni a kétségek. 2000-ben egy Elaine Whitfield Sharp nevű ügyvéd lépett a színre a DeSalvo-család és a bostoni fojtogató egyik utolsó áldozata, Mary Sullivan rokonainak képviseletében. Kérésére exhumálták Sullivan és DeSalvo holttestét is, hogy DNS-mintákat vehessenek belőlük. Dokumentumfilmes stáb is végigkövette kutatásait, melyek során arra a következtetésre jutott, hogy DeSalvo vallomásának számos részlete nem fedte a valóságot, például Sullivant nem kézzel fojtották meg, ahogyan a férfi állította, hanem valamit a nyakára kötöttek.

A legfontosabb az volt, hogy egy a nő testén található ondónyom a DNS-vizsgálat szerint nem tőle származott. Voltak, akik azonnal felmentették volna DeSalvót az összes gyilkosság alól az eredmény fényében, mások szerint csupán annyit sikerült bizonyítani, hogy az adott minta egy másik férfié. Az ügyön tehát tovább dolgoztak, és nem eredmény nélkül. 2013-ban újabb DNS-teszteket végeztek a bizonyítékokon, és ezúttal egyezést találtak.

Ezért DeSalvo holttestét ismét exhumálták, és az újabb vizsgálat minden további kétség nélkül bizonyította, hogy Albert DeSalvo végzett a bostoni fojtogató utolsó áldozatának tekintett Mary Sullivannel.

The Boston Strangler (1968) (A bostoni fojtogató)

Valójában nem ez volt az első film, amit az üggyel kapcsolatban forgattak le, mert már 1964-ben is megjelent a The Strangler című darab Victor Buonóval a főszerepben. A thrillert méltatták a kritikák annak ellenére is, hogy egy kis költségvetésű, kevésbé ismert stábtagokkal rendelkező darab volt. Nem is az utolsó, ugyanis 2008-ra datálódik a Boston Strangler: The Untold Story, ami egy igazi gyenge B kategóriás film, David Faustino (az egykori Bud Bundyként emlékezetesebb volt) főszereplésével. További esélyt is nyílik egy jó „bostoni”-filmre, ugyanis 2023-ra ígérik a Hulu-ra érkező Boston Strangler-t, melyben David Dastmalchian játssza majd DeSalvót, a női főszerepet pedig Keira Knightley kapta.

desalvo
A történet hollywoodi feldolgozására sem kellett azonban sokat várni. Az 1968-ban megjelent A bostoni fojtogató főbb szerepeiben a korszak legnagyobb sztárjai szerepeltek: Tony Curtis Albert DeSalvo szerepében, Henry Fonda pedig a nyomozást vezető John S. Bottomly-t játszotta.

desalvo boston
A film egy 1966-ban megjelent könyvet adaptál, mely fikciós elemekkel gazdagítja a valós történetet. Így hát erősen csak „igaz történet alapján” kategóriájú a film, ami miatt számos kritika érte. Ne feledjük, hogy a film megjelenésekor még egy éve sem volt börtönben DeSalvo, és az emberek emlékei még egészen frissek voltak a bostoni fojtogató rémtetteivel kapcsolatban – és persze ott voltak a kételyek is, hogy vajon a valódi tettest fogták-e el. Emiatt sokan úgy vélték, hogy hiba volt elkészíteni egy hollywoodi filmet az ügyről, de legalábbis túl korai. Az, hogy Tony Curtis megnyerő modorú, sajnálatra méltó családapaként személyesítette meg a gyilkost, sokak szemében helytelen volt – és éppígy tartották helytelennek DeSalvo megszemélyesítését azok is, akik hittek ártatlanságában.

desalvo boston

A film valódi klasszikus minőséget képvisel. A hangsúlyt a színészi játékra helyezi, a remekelő Tony Curtis Golden Globe-jelölést is kapott is a szerepért. Stílusának sajátossága, hogy a képernyőt gyakran több részre osztva, egyszerre több szemszögből is bemutat egy-egy jelenetet, illetve a kihallgatások visszaemlékezéseinek már-már pszichedelikus hangulata.

desalvo boston

A bostoni fojtogató azt vázolja fel, hogy DeSalvo hasadt személyiség: a jóravaló családapa nem emlékszik rá, mit tesz olyankor, mikor a másik, agresszív és gyilkos énje veszi át teste felett az uralmat. A férfit sosem diagnosztizálták disszociatív személyiségzavarral, így ezzel a film határozottan belép a fikció birodalmába – de ettől eltekintve többnyire fedi a valóságban történteket a feldolgozás.

Mai szemmel nézve kissé ingerszegény filmnek tűnhet majd – és sem a gyilkosságok, sem a holttestek nincsenek egyáltalán bemutatva! -, de Tony Curtis magával ragadó alakításáért önmagában is megéri a megtekintést.

Értékelés: 9/10

Blissenobiarella

.

.

Források:
Rachel Bell – The Boston Strangler
Susan Kelly – The Boston Stranglers
Michael Newton – The Encyclopedia of Unsolved Crimes
https://www.bostonglobe.com/metro/2013/07/11/victims-boston-strangler/CwbsZlSNcfwmhSetpqNlhL/story.html
Paul Hoblin – Boston Strangler
https://index.hu/nagykep/2012/06/14/jeges_felelem_lett_urra_bostonban/

Be the first to comment on "Serial Chillers LVII.: Albert DeSalvo, a bostoni fojtogató / The Boston Strangler (1968) (A bostoni fojtogató)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.