Kínzások és kivégzések XVIII. – Halál a kereszten

Mai elvilágiasodott korunkban sokan talán már nem is tudjuk egészen pontosan mit is ünneplünk húsvétkor a keresztény hagyományokkal rendelkező országokban. Aki a húsvéti nyúl párzási és tojásrakási időszaka, vagy szerencsétlen nőnemű felebarátaink kölnivízzel történő összebüdösítésének évfordulója felé tapogatózna, bizony rossz nyomon jár. A húsvét Jézus nagypénteken való keresztre feszítésének és húsvéthétfőre való feltámadásának ünnepe, mely egyrészt az ezidőtájt tartott zsidó húsvéttal, a pészah-hal ápol közös gyökereket, másrészt pedig az évszázadok során számos, kereszténység előtti korokból származó hagyomány rétegződött rá (innen a nyúl, a piros-tojás és részben talán a locsolkodás is). Akit a húsvét kapcsán az azt övező teológiai elméletek vagy liturgikus hagyományok hoznak lázba, ki kell ábrándítsam: Nagy Pénteki cikkünk a keresztre feszítés témakörét járja körbe.

A keresztre feszítés legfőbb célja – lévén különösen kellemetlen és lassú halállal kecsegtetett – a bűnös elpusztításán túl a hasonló bűnöktől való elrettentés volt. Az elrettentés része volt az elítéltek maximális megalázása és megszégyenítése, így nem csoda, hogy míg a képzőművészeti ábrázolások jelentős többsége ruhában vagy legalább valamilyen lepelben ábrázolja a kereszthalálra ítélteket, valójában a kivégzésre ruháktól megfosztva, anyaszült meztelenül került sor, a lehető legnagyobb nyilvánosság mellett. A kereszthalálra ítélt szerencsétlenek akár napokig is életben maradhattak, haláluk után pedig tetemük közszemlére téve, a kereszten rothadt el, vagy vált a ragadozók martalékává. Maga a keresztre feszítés egyébként több, hasonló elven “működő” kivégzési mód együttes neve, melyek koronként és kultúránként eltérőek lehetettek. Közös jellemzőjük, hogy az elítéltet valamilyen függőlegesen felállított alkalmatossághoz (cölöp, fa, kereszt) rögzítették úgy, hogy lábával vagy karjával tartania kelljen saját súlyát, majd általában hagyták, hogy a kiszáradás, vérveszteség, sebfertőzés vagy a fulladás végezzen vele.

Amennyiben a klasszikus – keresztény ábrázolásokon látható keresztet vagy a T alakú keresztet alkalmazták, a vesztőhely függőleges szára általában fixen rögzítve volt a talajban, míg a keresztrudat gyakran maga az elítélt cipelte a kivégzés színhelyére. Mivel a teljes kereszt súlya akár a száz kilogrammot is meghaladhatta, ezért a teljes kereszt vesztőhelyre cipelése nem tűnik valószerűnek, míg a keresztrúd csupán 45-50 kilogrammot nyomhatott. A megfeszítés helyére érve aztán a bűnöst rögzítették a keresztgerendához – általában kötelet használtak erre a célra, de előfordult az áldozatok felszegelése is. Az elítélt lábait vagy összekötözték, vagy pedig azt is a kereszthez szögelték, általában inkább a függőleges rúd oldalához a bokákat oldalról átdöfve, mint a keresztény ábrázolások elölről, a lábfejen átvezetett szöggel operáló módszerét alkalmazva. Előfordult, hogy a kereszten afféle lábtámaszt is kialakítottak, vagy akár ülő alkalmatosságot, melynek segítségével az elítélt könnyebben tarthatta testének súlyát. Habár elsőre ez humánus megoldásnak tűnhet, korántsem volt az: a lábtámasz vagy az ülés célja csupán a haláltusa elnyújtása volt.

A képzőművészeti alkotások úgy ábrázolták Jézust a kereszten, hogy a karjait rögzítő szög a tenyerén haladt keresztül. Valószínűbb azonban, hogy a kar rögzítésére használt szeget inkább a csukló felett, az orsó és a singcsont között vezették át, vagy pedig rézsútosan a hüvelykpárnát a csukló felé átütve a kéztőcsatornán vezették keresztül a szeget. A kéz és a láb rögzítésére használt szegek általában 13-18 centiméter hosszú és egy centiméter széles elvékonyodó edzett vasszegek voltak. A vonatkozó kutatások egyébként azt támasztják alá, hogy a kéz vagy a karok felszegelése a keresztre valószínűleg nem volt széles körben alkalmazott, ugyanis a láb rögzítése bőven elegendő a test súlyának megtartáshoz, a kezeket elég volt éppen csak megkötözni.

A kereszthalálra ítéltek esetében a megfeszítéstől az elhalálozásáig eltelt időintervallum meglehetősen széles skálán mozgott, egyrészt az egyéni tűrőképesség és kondíció, másrészt pedig az alkalmazott módszer függvényében. Amennyiben a kiterpesztett felső végtagnak kellett tartania a test súlyát, úgy az elítéltek végső soron fulladás következtében hunytak el. Ilyen pozitúrában a légzés nehézkes: az alanynak minden lélegzetvételhez meg kell emelnie a testét, majd mikor erre már képtelen, a légzés leáll és beáll a halál. Ennek a nézetnek ellent mond egy bizonyos Frederick Zugibe nevű igazságügyi patológus kutatása, melynek során önkénteseket függesztettek fel az ókori keresztre feszítéseket szimuláló módon úgy, hogy az alanyok keze mintegy 60-70°-os szöget zárt be a függőlegessel. Az alanyok nem légzési nehézségekről, hanem egyre fokozódó fájdalomról számoltak be, mely talán ezúttal is világossá teszi, miért hívták a keresztre feszítést – illetve a vesztőhelyre vezető utat – még a bibliában is a “fájdalom útjának” (via dolorosa). A fulladásos halál – amennyiben hihetünk az imént említett és részben cáfolt állításnak – viszonylag gyors, bár meglehetősen kellemetlen módja volt a földi siralomvölgy hátrahagyásának. A haláltusa meggyorsítása más formában is előkerült: gyakori volt, hogy a megfeszítettet lándzsaszúrással ölték meg a kereszten, vagy egy vasdoronggal eltörték a lábát, emígyen meggyorsítva a fulladásos halál beálltát (az elítélt képtelen volt megtámasztani magát az alsó végtagjával). Amennyiben a haláltusa kegyes megrövidítése nem szerepelt a lehetőségek listáján, a szerencsétlenekre meglehetősen hosszú agónia várt. A szenvedés elnyújtására eszelték ki a lábtámaszt, illetve a derék alatti magasságban a keresztre erősített ülő alkalmatosságokat. Ezen támaszok között állítólag olyanok is akadtak, amelyeken az ülés kifejezetten fájdalmas lehetett, esetleg még a delikvens alsó fertályának felnyársalásával is járhatott. Az elnyújtott haláltusa akár napokig is eltarthatott, melynek végén kiszáradás, keringési elégtelenség, sebfertőzés (a szegek vagy egyéb bántalmazás miatt) vagy állati predáció következtében állt be a halál.

A keresztre feszítés története az ókorig nyúlik vissza, és bár a rómaiak jogrendszerében alkalmazták a leggyakrabban, az ókori görög és karthágói törvénykönyvek is említést tesznek a kereszten való megfeszítés intézményéről. Habár a görög városállamok alapjában véve ódzkodtak a keresztre feszítés alkalmazásától, az amúgy demokráciájáról és fejlett kultúrájáról ismert Athén nem tagadta meg ezt a – még általuk is – barbár kivégzési módszernek tartott halálnemet az esküdt ellenségük, a perzsák egy elfogott tábornokától Kr. e. 479-ben. Nagy Sándor pedig (habár ő maga makedón származású volt, de azért görög színekben játszott) nem kevesebb, mint 2000 hadifoglyot feszíttetett keresztre Türosz ostroma után Kr. e. 332-ben. Karthágóban a keresztre feszítés privilégiumát a súlyos vereséget elszenvedő hadvezérek is élvezhették – sok más súlyos bűnt elkövető mellett -, így nyilván kellett némi önbizalom a hadvezetéshez akkortájt. Talán sokan azt gondolnák, hogy mivel Jézus zsidóként és első sorban a saját népe által feszíttetett keresztre, így zsidók között is elterjedt halálbüntetési nemnek számított. Ez azonban nem igaz, hitük törvényei a halálbüntetési nemeket a megkövezés, a megégetés, a megfojtás és a lefejezés módszereire korlátozzák. Jézusra a világi törvények alapján szabták ki a büntetést, a világi törvényeket annak idején pedig Róma szolgáltatta – Júdea római provincia volt.

Ha már a rómaiaknál tartunk: egyértelműen ők tekinthetők a keresztre feszítés – mint kivégzési módszer – leglelkesebb alkalmazóinak, elég csak arra az ikonikus tömeges megfeszítésre gondolni, amire a Spartacus-féle harmadik rabszolgaháború (Kr. e. 73–71) leverése után került sor, mikor is a győztes hadvezér – Crassus – parancsára mintegy 6000 foglyot feszítettek keresztre Róma és Capua között a Via Appia mentén. Érdekes ellentmondás amúgy, hogy dacára annak, hogy a római törvények lehetővé tették ennek a kivégzési formának az alkalmazását és a törvények betartatói gyakran éltek is ezzel a lehetőséggel, a római kultúrában mégis afféle tabunak számított említést tenni róla. Ennek okán viszonylag kevés írásos emlék, részletes leírás maradt ránk ebből az időszakból. Kereszthalálra eredetileg csak rabszolgákat ítélhettek, az alacsonyabb rangú néposztályok csak utólag kerültek bele a kedvezményezettek körébe. Ha egy rabszolgát gazdája megöléséért ítéltek megfeszítésre, akkor a római törvények kimondták, hogy a ház összes rabszolgájának osztoznia kell a gyilkos sorsában, a nőknek és a gyerekeknek is. Közrendűek közül a kalózok és az állam elleni bűncselekménnyel vádoltak számíthattak hasonló halálra.

Férfiakat és nőket egyaránt végeztek ki ilyen módon. A megfeszítés előtt az áldozatot – nemtől függetlenül – minden ruhájától megfosztották, lévén ez is része volt a megszégyenítésnek. Léteznek beszámolók azonban olyan esetekről, amikor a női elítélteket nem a szokványos módon – tehát a keresztnek háttal -, hanem a kereszttel szembe fordítva feszítették meg, ily módon visszaadva valamennyit az elítélt méltóságából, vagy – és ez a valószínűbb – így kímélték meg a szájtáti nézősereg prűd lelkét a meztelen női test visszataszító látványától. A kivégzés tehát az elítélt lemeztelenítésével kezdődött, majd a megkorbácsolásával folytatódott. A megkorbácsolás egyrészt további elrettentő erővel bírt, továbbá a vérveszteségen és a fájdalom indukálta sokkon keresztül felgyorsította az elítélt haldoklását. Ezután az elítéltnek a kivégzés helyére kellett cipelnie a keresztet, pontosabban általában csak a keresztgerendát. A leendő áldozat utolsó útja gyakran a legforgalmasabb utcákon keresztül vezetett. Az elítéltnek a kereszt mellett még egy táblát is cipelnie kellett (titulus), melyen fel volt tüntetve a neve és a bűn, amiért elítélték. A titulus-t később a keresztre is felszögelték, általában a bűnös feje fölé. Az elítéltet egy csapat – általában kifejezetten erre kiképzett – katona kísérte, az ő feladatuk volt a megfeszítendő személy felszegelése is a keresztre a kivégzés színhelyén. Mivel a kereszthalálra ítéltek haláltusája akár napokig is eltarthatott és a katonák csak akkor hagyhatták el a helyszínt, ha az elítélt már kilehelte a lelkét, gyakran előfordult, hogy a kivégzés felügyeletével megbízott katonák megpróbálták siettetni a szerencsétlenek jobb létre szenderülését. A lábszárcsontok eltörése, a mellkas összezúzása vagy lándzsával szíven szúrás szerepeltek a leggyakoribb eljárások között, de előfordult, hogy a kereszt tövében rakott tűz füstjével fojtották meg az elítéltet. A holttesteket általában a kereszten hagyták a dögevő madarak és az enyészet martalékául. A Római Birodalom alkonyán végül Nagy Konstantin császár tiltotta be a keresztre feszítés gyakorlását Kr. u. 337-ben.

A Római Birodalom bukásával közel sem ért véget ennek a szörnyű kivégzési módszernek a története, habár – ha az időszakos túlkapásokat nem számítjuk – Európában ezek után már nem ütötte fel többé a fejét tömeges mértékben. A Közel-Keleten a iszlám törvénykezésnek is részét képezte a keresztre feszítés, mely legtöbbször árulóknak, lázadóknak, rablóknak és bűnöző rabszolgáknak jutott osztályrészül, de persze a politikai és vallási ellenlábasok is gyakran e sorsra jutottak. Az első, az iszlám nevében végrehajtott megfeszítést magának Mohammed-nek tulajdonítják. Érdekesség, hogy a keresztre feszítés iszlám változata esetében az eljárást három napban maximálták, tehát ha valaki túlélte ezt a három napot a kereszten, annak életét megkímélték. A távoli Japánban egyes nézetek szerint maguk a keresztény misszionáriusok terjesztették el a keresztre feszítés ideáját, bár itt a szigetországban az európai normáktól valamelyest eltérő módszerek fejlődtek ki. Az első változat szerint a bűnöst először lóháton végighurcolták a városon, majd egy függőleges és két vízszintes rúdból ácsolt kereszthez kötözték, ahol lándzsaszúrásokkal oltották ki az életét. Előfordult még a fejjel lefelé megfeszítés is, valamint az úgynevezett vízi-keresztre feszítés, mely leginkább keresztények számára volt fenntartva. A tenger partján, az árapály-zónában apálykor állították fel a keresztet, olyan módon, hogy dagálykor a megemelkedő tengervíz egészen az álláig ellepje az áldozatot, aki így akár napokig életben maradhatott a kereszthez kötözve.

A keresztre feszítés az egyik legmegalázóbb és legjobban elnyújtott szenvedést tartogató kivégzési forma, amit az emberiség valaha tömegesen alkalmazott. Aki azt gondolná azonban, hogy mindez csupán a múlt, ki kell ábrándítsam: a közel-keleti államok közül viszonylag modernebbnek számító Szaúd-Arábiában a mai napig érvényben van a keresztre feszítés, mint kivégzési módszer. Legutóbb 2014 májusában került sor ilyen kivégzésre, habár meg kell említeni, hogy az áldozatot a megfeszítést megelőzően lefejezték. A hajdan korok szörnyű büntetése mára a vallási fanatizmus kifejezőeszközévé vált: az úgy nevezett ön-megfeszítés elsősorban a Fülöp-szigeteken terjedt el, dacára a helyi keresztény egyházak rosszallásának. Az ön-megfeszítésre nagypénteken kerül sor, mikor is a fanatikusok valódi keresztre, valódi szögekkel szegelik fel magukat, emígyen adózva Jézus szenvedése emlékének. A dolog ugyan teljesen önkéntes és nem halálos, ennek ellenére a fülöp-szigeteki hatóságok ragaszkodnak a résztvevők tetanusz oltásához és a szögek sterilizálásához.

Gabblack

Korábbi cikkeink:

I. rész: Kínai vízcseppes kínzás

II. rész: Ételekkel, italokkal kapcsolatos kegyetlenségek

III. rész: Rovarokkal élve megetetés

IV. rész: Kínai harang

V. rész: Bambusszal való kínzás

VI. rész: Bronz bika

VII. rész: A fehér szoba

VIII. rész: Az élve eltemetés

IX. rész: Az élve megfőzés

X. rész: Alvásmegvonás

XI. rész: A patkányok

XII. rész: Karóba húzás

XIII. rész: Ling Chi, avagy halál ezer vágással

XIV. rész: Kínzások és kivégzések Magyarországon – különkiadás

XV. rész: Akasztás

XVI.  rész: Tűz általi halál

XVII. rész: A hóhérok

1 Comment on "Kínzások és kivégzések XVIII. – Halál a kereszten"

  1. Asszírok, perzsák kimaradtak, mint a halálbüntetési forma tömeges és lelkes alkalmazói.

Leave a comment

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.