Kriptozoológia – 25. rész – Kriptobotanika II.

Elérkeztünk a negyedszázadik Kriptozoológia részhez, mely egyben a világ rejtélyes növényeit és növényszörnyeit bemutatni hivatott kétrészes Kriptobotanika cikksorozat második része is. Míg az előző részben Földünk vérszomjas vagy rejtélyes fái és faszörnyei kerültek terítékre, most a lágyszárú növényeken, cserjéken és egyéb növényi eredetűnek vélt lényeken a sor. Amikor nekiláttam a témával kapcsolatos anyaggyűjtésnek, gyorsan világossá vált, hogy a tárgykör sokkal terjedelmesebb megtárgyalni valót szolgáltat, mintsem egy cikkben bemutatható lenne. Ezért döntöttem végül úgy, hogy két részre bontom a kriptobotanika megtárgyalását. Visszagondolva lehet, hogy inkább három részre kellett volna terveznem a jelenlegi cikk terjedelmét figyelembe véve, de az ígéret szép szó…

A Csendes-óceán halálvirága

Az előző részben tárgyalt ragadozó faszörnyekkel való megismerkedés után tanúi lehetünk, hogy a lágyszárúak sem maradnak el fás kérgű rokonaik mögött, ha egy kis emberevésről vagy vérivásról van szó. Első alanyunk a Dél-Csendes-óceán egyik pontosan meg nem határozott szigetéről származik, melyet El Banoor-nak neveznek. A lényt Arkwrigth kapitány 1581-ben született beszámolója alapján ismerjük, amit a felfedező a Csendes-óceán déli részén tett útja során vetett papírra. A halálvirág névre keresztelt virágos növény nevéhez felettébb illő életmódot folytat. Legfőbb jellemzője egy hatalmas, élénk színű szirmokkal ékes virág, mely altató hatású illatanyagot áraszt magából. A virág méretes szirmain édesdeden álomba merülő áldozatot a növény élve emészti meg, miután a szirmok csapdaként zárulnak össze körülötte. Mivel El Banoor szigete hivatalosan nem létezik és a halálvirágról is csupán a jó kapitány naplójából értesülhettünk, így ezen trópusi gyilkos növény léte is erősen megkérdőjelezhető.

Vámpírvessző

Nicaragua mocsaraiban tenyészik a helyiek által csak ördöghuroknak becézett vámpírvessző, mely leginkább egy földön kiterített polipra emlékeztet megjelenésében. Egy bizonyos Dunstan nevű természetbúvár írta le a furcsa növényt, mikor rovar- és növénymintákat gyűjtött a Nicaragua-tó környéki mocsaras területen. Dunstan hirtelen arra lett figyelmes, hogy kutyája – aki elkószált valahova a sűrű növényzet között – magas hangon felvonyít, félelmében vagy fájdalmában. Mikor a természetbúvár az állat segítségére sietett, megrökönyödve látta, hogy a kutya egy növény kötélszerű gyökérzetébe gabalyodott bele. A növény hajtásainak felszínét valami sötét és rendkívül ragacsos anyag borította, mely igen büdös szagot árasztott. A hajtások közé szorult állat úgy vonyított, mintha nagy fájdalmai lennének, így Dunstan első ijedtségéből felocsúdva nekiállt, hogy kiszabadítsa négylábú társát. A növény folyondárjai azonban meglehetősen nehezen engedtek a vadászkés élének, ráadásul Dunstan azt vette észre, hogy hajtások minduntalan megpróbálnak a csuklójára csimpaszkodni, miközben a növény vesszőinek érintése vörös nyomokat és hólyagokat hagyott a bőrén. Mikor a kutya végül – nem kevés vesződség árán – kiszabadult, az állat bőrén szívásnyomokat találtak és a kutya láthatóan nem kevés vért vesztett a kaland során: még felállni és járni is nehezére esett egy darabig. Miután Dunstan beszámolt a helyieknek a látottakról, azok bőszen bólogattak jelezvén, hogy bizony ismerik és félik is a növényt. A kutató tanulmányozni kezdte a vérivó növény-szörnyet, de ezzel rövidesen és ismeretlen okokból felhagyott. A nicaraguai vámpírvesszőről azóta sem hallott senki a nyugati világban.

A zöldségember

Nyugat-Virginia nem csupán a molyemberek point pleasant-i felbukkanásáról híres, hanem arról is, hogy a zöldségember is itt tette tiszteletét 1968 júliusában. Egy bizonyos Jennings Frederick nevezetű férfi éppen vadászni volt a Fairmont környéki erdőkben, mikor egy furcsa zajra lett figyelmes. A hangjelenséget leginkább úgy lehetett jellemezni, mint amikor egy lemezjátszó gyorsabban játssza vissza a felvett hanganyagot, mint normálisan kellene. Ahogy Jennings a zaj forrását kereste, egyszer csak szemtől szemben találta magát egy több, mint 2,1 méter magas, vékony testalkatú humanoiddal, mely részben növényi eredetűnek tűnt. A lénynek hatalmas fülei és furcsa szeme volt, mely folyamatosan változtatta a színét. Karjai rendkívül vékonyak voltak és leginkább nádszálakra emlékeztetettek. A karok végén található hosszú ujjakon szívókorongok látszottak, melyek közepéből egy-egy tüske meredt ki. A lény Jennings elmondása szerint betegnek, vagy legalábbis legyengültnek látszott. Amikor a lény is észrevette a közeledő férfit, a furcsa zaj – mely most már nyilvánvalóan a kreatúrától származott – még inkább felerősödött. Jennings legnagyobb meglepetésére a nyikorgó hang valamilyen módon szavakká kezdett összeállni a fejében: “Nem kell félned tőlem. Kommunikálni szeretnék. Barátként jöttem. Ismerünk titeket. Békével jöttem. Orvosi segítséget szeretnék. Szükségem van a segítségedre.” Azzal a lény fogta magát és meglepően erős, nádszálszerű karjaival körülfogta Jennings-et, miközben az ujjain található tüskéket a férfi bőrébe mélyesztette és elkezdte megcsapolni a szerencsétlen ember vérét. Az áldozat elmondása szerint, miközben a vérfagyasztó procedúra zajlott, a lény mintegy mentálisan is fogva tartotta őt színe-váltó szeme segítségével. Mikor végül a teremtmény jóllakott, elengedte a szerencsére nem teljesen kivéreztetett férfit és elinalt a közeli domb irányába, ahonnan kisvártatva Jennings mély, dübörgő hangot hallott, amit a férfi a lény űrhajójának tulajdonított. Az amúgy is elég fantasztikusnak tűnő történetet ez az utolsó mozzanat – és persze a telepatikus kommunikáció képessége – a számtalan, legtöbb esetben minden alapot nélkülöző UFO észlelések szintjére silányítja, mely megállapítást csak alátámasztja, hogy a virginiai zöldségembert azóta sem látta senki más.

Éhezőfű

Az éhezőfű vagy tündérfű az ír mitológia része: egy olyan fűcsomót vagy füves térséget jelöl, melyen ha bárki átsétál, azt azonnal csillapíthatatlan éhség és általános gyengeség keríti hatalmába. Állítólag ezek a fűcsomók olyan területen keletkeztek, ahol a föld alatt olyan ember teste nyugszik, akinek nem adták fel az utolsó kenetet. Egyesek szerint az éhezőfű legendája az 1840-es évek éhínsége kapcsán keletkezett és az éhezőfű által produkált tünetek valójában az éhínség alatt tapasztaltak metaforikus ábrázolása. Az éhezőfű elleni védekezés módszere is erre utal: ahhoz, hogy elkerüld az éhezőfű kellemetlen hatását nem kell mást tenned, csupán mindig hordjál magaddal néhány szem kekszet, esetleg némi sört. Az éhezőfű ír megnevezése is a fentieket támasztja alá: Féar Gortha, mely alakilag igencsak emlékeztet a gael nyelvben a féar gurtha kifejezésre, mely “éhes embert” jelent. A legendák szerint a Féar Gortha az Éhező Dombról származik (Hungry Hill) Cork megyéből. A történet szerint az Éhező Domb hírhedt volt a helyiek között, mert aki felmászott rá, az nem tért vissza többet. Egy fiatal halász egyszer mégis úgy döntött, átkel a dombon, hogy a túloldalon lévő tengerben halásszon. Mindenki legnagyobb meglepetésére a vakmerő halász sértetlenül került elő a kaland után. Mikor a falubeliek kifaggatták a látottakról, a férfi elmondta, hogy valóban: a dombon növő fű jóformán azonnal kígyóként tekergőzni kezdett és a bokájára tekeredett, mikor kapaszkodni kezdett a dombon felfelé, de a halász ekkor egy almát vett elő a batyujából és elkezdte enni azt. A fű pedig erre visszahúzódott és békén hagyta őt. A tündérek azonban, – akik az éhezőfüvet a dombra ültették – haragra gerjedtek, hogy csapdájukat ekképpen kicselezték és hozzáfogtak, hogy elterjesszék a halált hozó füvüket mindenfelé a környéken, így csak azok járhattak biztonságban a falun kívüli földeken, akik ételt vittek magukkal szükség esetére. A helyiek végül úgy döntöttek, hogy falat emelnek a domb köré, ezáltal akadályozva a gonosz tündéreket az éhezőfű elterjesztésében.

***

Békésebb vizekre utazunk a következőkben, ugyanis a most következő lények nem akarták elfogyasztani, halálra éheztetni vagy kivéreztetni azokat, akiknek volt szerencséjük találkozni velük.

***

Naree pon

A Naree pon vagy Nariphon Thaiföld áthatolhatatlan dzsungeleinek lakója, egyszerre rendelkezik humanoidokra és növényekre jellemző tulajdonságokkal. Ezek a tündérszerű teremtmények alig 90 centiméter magasak, testük gyönyörű női alakot formáz, míg kültakarójuk fakéreghez, falevélhez hasonlatos, így képesek jól elrejtőzni a kíváncsi tekintetek elől. Állítólag hajlamosak emberre is támadni: a dzsungel sűrűjében mászkálókat néha kövekkel dobálják meg. Bangkoki szerzetesek a szóbeszéd szerint birtokában vannak egy vagy több elpusztult és tartósított példánynak, de azt nem hajlandóak a nyilvánosság elé tárni. A maradványok állítólag első pillantásra elpusztult és mumifikálódott emberi magzatnak tűnnek, de közelebbről megvizsgálva valóban felfedezhetőek rajtuk fákra vagy növényekre jellemző vonások. Két buddhista legenda is létezik a Naree pon eredetére vonatkozólag: az első szerint a Naree pon-ok apró termetű, gyönyörű teremtmények voltak, akik elsődleges életcéljuknak azt tekintették, hogy napközben megpróbálják megzavarni Buddhát a meditációja közben, míg éjszaka elbújtak a fák ágai között. Egy másik legenda szerint Indra hindu isten (a mennydörgés, villámlás és harc istene) ültette a fákat, melynek terméseként a Naree pon-ok megszülettek. Mindezt azért, hogy az apró teremtmények megvédjék Vessandara herceget (Buddha reinkarnációja) és családját az erdőben lakozó rossz szándékú jógiktól. A jógik, akik habár számos emberfeletti képességre tettek szert meditációik során, a testi vágyat soha nem voltak képesek legyőzni. Miután a jógik szerelmeskedtek a Naree Pon-okkal, hosszú hónapokra álomba merültek, mialatt elvesztették különleges képességeiket és nem jelentettek többé veszélyt Vessandarára.

Kaktusz-Macska

Nem valódi növény, de növényszerű jegyeket magán viselő teremtmény az Egyesült Államok délnyugati részének sivatagjaiban, félsivatagjaiban élő kaktusz-macska. A kaktusz-macska (avagy Cactus Cat) egy hiúzhoz hasonló termetű állítólagos macskaféle, melynek tüskeszerű szőrszálai, kidudorodó, éles csontkinövései és elágazó, kaktusz hajtásokra emlékeztető farka valóban kaktusz-szerű megjelenést kölcsönöz. 19. századi telepesek gyakran látni vélték, ahogy a kaktusz-macska csontkinövéseit pengeként használva felsérti a sivatagi kaktuszok felszínét, melynek nedve így szabadon kifolyt a növényből. A cukor tartalmú nedv a nagy melegben hamar megerjedt, a kaktusz-macska pedig az éj beálltával visszatért, hogy az erjedt nedvből lakmározzon. Az ekképpen alkoholos befolyásoltság alá került állat aztán a beszámolók szerint az éjszaka hátralevő részét magas hangú visítással, üvöltéssel töltötte, a pihenni vágyó cowboyok és telepesek legnagyobb örömére. A kaktusz-macska egyébként rendkívül territoriális viselkedésű állat, a területére tévedő más állatok gyakran szúrt vagy vágott sérülések tömkelegével teletűzdelve kerültek ki a találkozásból. Sőt, egyes esetekben a kaktusz-macska a területén letáborozó telepeseket sem kímélte: a nyugat meghódítására vállalkozó utazók reggel szúrt sebekkel a testükön ébredtek, mintha csak egy kaktuszba feküdtek volna bele. A kaktusz-macska valódi voltát kissé megkérdőjelezi, hogy ez a lény – számos másik hasonló, inkább komikus, semmint félelmetes társával együtt – a 19. századi favágók, cowboyok között terjedő szóbeszédek lenyomatát őrző úgy nevetett “Félelmetes fajzatok” (Fearsome Critters) című gyűjteményben jelent meg nyomtatott formában. Valószínű, hogy a kaktusz-macska mítosza csupán fantáziadús favágók tábortűz körül mesélt rémtörténeteinek terméke, vagy valódi hiúzokkal, hegyi oroszlánokkal (puma helyi elnevezése) esetleg tarajos sülökkel történt találkozásoknak a mesélő által történő kiszínezése útján keletkezett.

Tatár bárány

Közép-Ázsia széles körben ismert legendás lénye a tatár bárány, avagy a tatár zöldség-bárány, mely egy olyan növény, mely gyümölcsként bárányokat érlel. A bárány, vagy bárány alakú képződmény egy köldökzsinór-szerű képlettel csatlakozik a növényhez – mely egyben azért is felelős, hogy a termést a föld fölött tartsa – és a legenda úgy tartja, amennyiben ez a kapocs elszakad vagy elvágják, a bárány-gyümölcs elpusztul. A középkori ábrázolások és leírások szerint a tatár bárány vagy apró, csupasz birka magzatok képében jelent meg, melyek a növény termésének belsejében foglaltak helyet, vagy valódi bárány volt, melynek csontjai, vére és húsa is volt és a köldökén keresztül csatlakozott a növényéhez. A későbbi, 16. századi leírások szerint a báránynak már csak csontja és vére volt, valódi húsa nem. A legenda egyes változatai szerint a szár – melyen a tatár bárány függött – hajlékony volt, így lehetőséget biztosított az állatnak arra, hogy lehajolhasson a földig és legelhesse a növény közvetlen környezetében növő füvet. Amint minden fellelhető füvet lelegelt gazdanövénye környékén, a bárány elpusztult. A korai zsidó folklórban is fellelhető a tatár bárány Yeduah néven, így jelenleg sokan úgy gondolják, hogy ezek a mesék képezték a legenda valódi forrását, majd később a Közel-Kelet helyett, a rettegett és sokkal egzotikusabb tatárok országába helyezte át a helyszínt a középkori szájhagyomány. A legenda valóságban gyökerező eredeteként pedig a történészek két lehetséges forrást említenek: az egyik a gyapotnövény, mely meglehetősen egzotikusnak számított még a Közel-Keleten is, nemhogy Európában. A másik egy páfrányféle – a Cibotium barometz – melynek gyapjúszerű gyöktörzse a földből kitépve és fejjel lefelé fordítva valóban olyan hatást kelt, mintha egy gyapjas bárány lógna egy növény szárának tetején.

Mohaember

Florida mocsarainak lakója a Mohaember – nem összekeverendő a legendás Happy Gang alapítótagjával -, mely egy emberszerű, 180-225 centiméter magas, két lábon járó teremtmény, melyet látszólag teljes egészében zöld moha vagy egyéb zöld növénytakaró borít. Szemei borostyán-sárgák és sejtelmesen világítanak a sötétben. Egyes feltételezések szerint a lény valami módon képes mohát növeszteni a kültakarójában – afféle szimbiózisra lép a növénnyel – és ennek segítségével tud elrejtőzni a mocsarak növényzete között. 1978-ban egy fiatal pár tengerpari randevújuk alkalmával egy emberalakra lett figyelmes, aki esőkabátban guggolt a vízparton a parti sziklák között. Először nem is tulajdonítottak jelentőséget a figuráknak, amíg az fel nem egyenesedett és a párra nem tekintett fénylő, sárgásvörös szemeivel. Amit a pár zöld esőkabátnak vélt, valójában a félelmetes külsejű lény testét borító, zöld leveles réteg volt, mely közvetlenül a teremtmény bőréhez kapcsolódott. A pár azonnal kereket oldott. Mikor később többedmagukkal visszatértek, a parton csupán egy kupac spanyolmohát (Zuzmószerű szakállbromélia – Tillandsia usneoides – mely igazából egy zárvatermő broméliaféle és nem pedig moha) találtak. A mohaembert ezután még számos alkalommal vélték látni, legtöbbször olyan formában, hogy mohlepte feje jelent csupán meg egy-egy pillanatra a szemtanúk előtt a tenger felett gomolygó sűrű ködből. Ezen sajátossága miatt sokan úgy gondolják, hogy a mohaember nem is hús-vér, hanem szellem-szerű teremtmény, zooform lény. Sokakban felmerült azonban az a nem könnyen a szőnyeg alá söpörhető elmélet is, hogy a floridai mocsári szörny eredete nem más, mint a számtalan, a témában megjelent képregény (pl. a Swamp Thing, mely a DC Comics gondozásában jelent meg), film (Carpenter – A köd – 1980) vagy filmsorozat epizód (Kolchak: The Night Stalker – The Spanish Moss Murders – 1970) ihlette rémtörténet.

Földön kívüli spórák – Véreső

A 21. század során Dél-India és Sri Lanka területéről több alkalommal is vörös, vérszínű esőt jelentettek (legutoljára 2012-ben), mely a száradni hagyott ruhát is rózsaszínűre festette. Az esővízből vett mintákat megvizsgálva azt tapasztalták, hogy az elszíneződést valamiféle azonosítatlan részecskék okozzák. Az előzetes vizsgálatok szerint a részecskék képesek voltak szaporodni, és más szempontból is élőlényre emlékeztettek, habár például DNS-t nem sikerült beazonosítani szervezetükben. A spekulációk azonnal megkezdődtek: egyesek szerint a föld légkörébe jutott és ott darabjaira robbant meteorit részecskéi keveredtek el az esővízzel és a részecskék nem mások, mint földön kívüli eredetű spórák. Az apró spórák állítólag olyan körülmények között is képesek voltak szaporodni, amire a földi élővilágban ismert sejtek képtelenek, például rendkívül ellenállónak bizonyultak a magas hőmérséklettel szemben. Ráadásul a tesztek radioaktív sugárzást is kimutattak a részecskék környezetében. Az egyik 2001-es eset azzal zárult, hogy az indiai kormány bejelentette, hogy az elszíneződést egy nagyon is földi eredetű alga (Trentepohlia annulata) levegőben terjedő spórái okozzák. A kormányzati jelentés ellenére a pánspermia elmélet (a földi élet az univerzumban sok helyen jelen lévő magokból jött létre, melyek valószínűleg más bolygókat is megtermékenyítettek) hívei a mai napig kitartóan hisznek benne, hogy a részecskék földön kívüli eredetűek voltak. Egyébiránt a véreső jelensége egyáltalán nem korlátozódik az indiai szubkontinensre: már az Iliász is említést tesz véresőről, de Európa történelme során is számtalan esetben emlékeztek meg a történészek színes (vérszínű, sárga, zöld és fekete) esőkről. A jelenlegi hivatalos álláspont szerint ezeket az elszíneződéseket a felső légkörbe került és a csapadékba beoldódott színes por vagy színes mikroorganizmusok okozzák.

Szodoma vesszeje

Szodoma vesszeje, vagy szodoma almája egy, a bibliában is előforduló rejtélyes növény, melynek termése, habár a szemnek tetszetős, megérintve felrobban, illetve elfogyasztva mérgező. Josephus római zsidó történész a következőképen írja le a szóban forgó növényt, mely állítólag Szodoma közelében termett: “…mintha csak hamu termett volna gyümölcseiben; gyümölcseiben, melyek szemre fogyasztásra érettnek tűnnek, de mikor kezeddel megérintetted őket, füstté és hamuvá omlottak”. Ha metaforikusnak fogjuk fel a történész szavait, az említett növény már nem is tűnik annyira rejtélyesnek: a szodomai alma (Calotropis procera) egy valódi növény, mely a holt tenger vidékén honos és zöld termése felbontva üres, üreges, leszámítva egy nagyon vékony terméshús réteget és azt a kevés fogyaszthatónak tűnő részt is sűrű és keserű nedv veszi körül. Az almaszerű tüszőtermés ráadásul kézzel összenyomva egy pukkanással felnyílik és magok százai röppenek szét belőle.

Gabblack

Be the first to comment on "Kriptozoológia – 25. rész – Kriptobotanika II."

Leave a comment

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.