Mindig zavarban voltam azzal kapcsolatban, hogy bizonyos alkotásokat hova is tegyek. Animáció, vagy anime? Pláne, ha a Final Fantasy-ról van szó, melyből született már anime sorozat, de CGI filmek is. A másik gondom ezzel a művel kapcsolatban az, hogy nem képes eldönteni közel két órás terjedelme alatt, hogy mi is szeretne lenni. A legelején egy Starship Troopers–Lord of the Rings hibridnek indul, aztán jönne az Assassin’s Creed-ből kölcsönkért jelmezek, kicsit Blade Runner beütéseket kapunk, Witcheres harci jelenetekkel.

Lucis birodalma olyan, mintha a közeli jövőben játszódna egy amerikai városkában, ahol létezik a mágia is, mégis középkori stílusú ruhákba öltöznek a katonák és a vezetők. Ahogyan ez az ilyen királyságokban megszokott, hadban állnak egy másik uralkodóval, aki szeretné megkaparintani a varázslatos kristályait. Niflheim régóta próbálkozik megdönteni Regis király hatalmát, és úgy tűnik, egyre közelebb kerülnek a győzelemhez. Egyedül a birodalom elit gárdája, a pallosok állnak az útjában, azonban Glauca tábornok démonainak nagy valószínűséggel ők sem állhatnak ellen.

Meglepetésükre Niflheim irányítója követet küld, hogy megkössék a békét, de természetesen saját feltételeket diktál hozzá. Tisztában van vele, hogy ők az erősebbek, így azt követeli, hogy Regis adja át minden területét, cserébe megőrizheti a főváros, Insomnia sértetlenségét. A szerződés másik sarkalatos pontja, hogy fiát, Noctis herceget Tenebrae egykori hercegnőjéhez, Lady Lunafreyahoz adja hozzá. Ehhez elsőként ki kell szabadítani a fogságban élő lányt, hogy jelen lehessen a paktum megkötésekor.

Nyx Ulric, a birodalom legkiválóbb katonája eközben rájön, hogy valami nem stimmel a nilfheimiek szándékaival kapcsolatban. Ahogy rohamosan közeledik a határidő, egyre több jel mutat arra, hogy áruló szándékkal érkeztek az ellenség soraiból. A tét a Lucis királyság jövője, társai és népe élete, így nem habozik, hogy felgöngyölítse a rejtélyt és megvédje királyát.

A látványvilág az első Final Fantasy részhez képest erősen a javára változott, már nem éreztem azt, hogy hintáznak a karakterek, ha épp nem írja elő a program, hogy beszélniük, vagy cselekedniük kellene. A háttér és a csatajelenetek is egészen élethűre sikeredtek, de azért még rengeteg minden arra mutat, hogy nagyon steril és művi az egész film. A másik legnagyobb hibáját pedig már a legelején kiemeltem, hatalmas katyvasz, úgy, ahogy van. Sajnálatos módon unalmas és rengeteg helyen logikátlan a mű felépítése, azon túl, hogy megpróbál iszonyatosan gigászi és epikus lenni, de ez nagyon nem megy neki. Tényleg nagyot csalódtam benne, mert a Spirits Within-ben még megvolt az újdonság varázsa, az Advent Children hangulatát sikerült nagyon eltalálni, de még a Last Order is kimondottan élvezhető volt. Itt viszont mindez megszűnt, átadták a terepet a látványnak, így a sztori szörnyen unalmas lett.

Persze azért benne van egy pár mondanivaló, hogy a hatalom nehéz teher, felelősséggel jár, nem könnyű kormányozni, blabla… De ennél jóval többet vártam volna az egésztől. Takeshi Nozue rendezése sajnos nagyon kevés volt a filmhez, John Graham meg mintha valami máshoz készített volna zenét. Olyan a Kingsglaive, mint egy hatalmas átverés. Egyedül a látvány miatt merném ajánlani.

Nyilvánvalóan nem szabad leírni teljesen a művet, valószínűleg azok sokkal jobban élvezik majd, akik játszanak a játékkal, amelynek gyakorlatilag a felvezetőjének szánták. Másokat azonban óvok az Utolsó Fantáziától.

Értékelés: 3/10

Smaragd Sárkány