Breach (2020)
Ugye milyen vagányul hangzik, ha azt mondanám, hogy ebben a szki-fi/horrorban a most hatvanöt éves Bruce Willis egy galaxist éppen átszelő űrhajón élienekkel harcol?! Ja, nem. Gyakorlatilag bármelyik véletlenszerűen kiválasztott, nyugdíjkorhatárban lépett egykori akciósztár helyettesíthetné, annyira nem ad hozzá semmit a cselekményhez. Talán még ez egy kisebb baj, merthogy ebben a produkcióban olyan szinten nincs semmi átgondolva (vagy talán a forgatókönyvnek csúfolt filléres jegyzet készült el néhány óra leforgása alatt??), hogy B-filmnek hívni is már egészen magasztos. De mégis, hogyan lehetséges ez?! (more…)
Viszonylag ritkán találom magam szemben ír horrorfilmmel, Írországból származó horror-vígjátékkal meg aztán pláne. Legutolsó ilyesfajta produkcióként a csápos tengerparti rémségekkel támadó 2012-ben készült 
Az idei év horrortermésének egyik legjobban várt filmje volt a The Prodigy, ezért is kerülhetett fel a mi 
A Fun Size Horror negyedik installációjában különböző alkotók saját szájízük szerint vázolják fel, mit értenek a címben szereplő jelzők alatt. Egészen konkrétan pedig kilenc horrorisztikus rövidfilmet kapunk másfél órában, melynek tematikája egészen sokszínűre sikerült: kannibalizmuson keresztül a kínzásokon és az önmarcangoláson át a szellemidézésig, illetve a démoni megszállásig bezárólag. 
Ismerjük ugyebár az alien inváziós filmek zsánerét. Mit is vár ezektől az átlagnéző? Szórakoztasson, legyenek benne félelmetes idegenek, fegyverek, robbanások, világmegmentés és esetleg némi keresetlen erkölcsi mondanivaló. Minden, ami ezen kritériumoknak nem felel meg és valahogy mégis a zsáner égisze alá keveredik, azonnal gyanút ébreszt. És vajon mit szól az átlagnéző egy idegen inváziós filmhez, ami csupán nyomokban tartalmaz idegeneket, helyettük viszont felvonultatja a politikai thrillerek eszköztárának tetemes részét, miközben a világ, amiben játszódik a náci megszállás alatt lévő Párizzsal mutat rokonságot? A reakció vélhetően nem merül ki egy gyanakodva felvont fél pár szemöldökben, hanem éles érdeklődés vagy elutasítás lesz a dolog vége. Az idén tavasszal a mozikba került Captive State esetében az éles elutasítás sajnos közelebb áll a valósághoz.
Szeretjük a zs-kategóriás horrorfilmeket? Persze, hogy szeretjük! És a motorokat? Naná! E két komponenst összegyúrva, az itthon kevésbé ismert brit rendező, Dirk Campbell álmodott egy nagyot, és 1990-ben leforgatta az I Bought a Vampire Motorcycle című, alacsony költségvetésű horror-komédiát. Annyi bizonyos, hogy a filmtörténelem során senkinek, vagy legalábbis csak keveseknek jutott eszébe kombinálni a vasparipákon száguldozó kemény csávókat a vámpírokkal, így egy valódi különlegesség tárul a közönség szeme elé. A mozi sajnos sem magyar szinkronnal, sem magyar felirattal nem jelent meg, ezért csakis angol nyelvtudás birtokában lévő ínyencek számára fogyasztható! 
Címben található kifejezés eredetileg az öregek otthonában (vagy egyéb szociális intézményben) önkéntes alapon ott dolgozó csinos fiatal lányokat jelenti, akik egyenruhát viselve vizuálisan megfosztatnak formás alakjuktól. Ebben a sci-fi/horrorban viszont olyan csíkos ruhás kórházi ápolókat, akik egy földönkívüli entitás megszállását követően mindenáron szaporodási lehetőséget kereső, és emiatt gyakran vetkőző, cukorra éhes erotikus jelenséggé vállnak. 
Ezúttal nekem jutott a megtiszteltetés, hogy részt vehettem az Annabelle második felvonásának Intercom által tartott premier előtti vetítésén. Mikor előző nap kiderült, hogy népes szerkesztőcsapatunkból egyedül én leszek képes szabaddá tenni magam a vetítés idejére, megpróbáltam összeszedni mire is emlékszem az Annabelle előző részéből. Nem sokra. Ami pedig azt vetítette előre, hogy akkor az nyilván nem lehetett egy túl emlékezetes alkotás. Mindenesetre a házi feladatot megcsináltam, újranéztem az első részt még aznap este csak azért, hogy még az eddiginél is mérsékeltebb lelkesedéssel várjam az új opus eljövetelét. Az igazság azonban az, hogy sok más másodikrésztől eltérően, az Annabelle: Creation bizony jobban sikerült, mint elődje. 
Többször bosszankodtam már az átgondolatlan, vagy szimplán semmitmondó magyar címadások kapcsán. Az egyik, a témában folytatott eszmecserék során gyakran hangoztatott példám éppen Rand Ravich méltatlanul alulértékelt sci-fi thrillerje a The Astronaut’s Wife, mely a magyarítás során Az Asztronauta címet kapta. Első látásra semmi kivetnivalót nem fedezhetünk fel a magyar címben: látszólag csupán az angol eredeti leegyszerűsítése történt meg. Ha azonban a kicsit mélyebbre mászunk és összevetjük az eredeti címet (Az asztronauta felesége) a film tartalmával rájövünk, hogy a magyar cím csúnyán eltolja a hangsúlyt a mű valódi főszereplőjéről és mondanivalójáról. Az Asztronauta főszereplője ugyanis a feleség, a nő, a téma pedig a terhesség és azon keresztül, a testkép, az énkép változása, a kiszolgáltatottság és a női önrendelkezés. 