Anatomie (2000) (Anatómia)
Ahogy azt annak idején a Pathology-ról írt szösszenetem alkalmával megemlítettem, az orvosi témájú filmeket – múltam okán – talán egy kicsit más szemmel nézem, mint szerencsésebb felebarátaim, akiknek nem kellett hosszú szemesztereket lehúzni az orvosi egyetemen, hogy utána – rájövén, hogy ez nagyon nem neki való – átnyergeljen valami egészen másra. Különösen igaz ez olyan filmekre, amik kifejezetten orvosi egyetemeken játszódnak, bepillantást nyújtva az ilyen kampuszokon zajló életbe. Ezúttal egy évezred eleji német alkotás, az Anatomie került terítékre, mely első pillantásra nem sokban látszott különbözni fentebb említett rokonától – már ami a szinapszist illeti -, ám végül egészen más összképet mutatott, mind felépítése, mind mondanivalója tekintetében. (more…)
Közhely, hogy az interneten minden megtalálható: ételt éppoly könnyen rendelhetünk a világhálón, mint bérgyilkost. 2002 óta pedig azt is tudjuk, hogy emberhúst is lehet találni, mégpedig eredeti csomagolásban. Ekkor tartóztatták le ugyanis Armin Meiwes-t, a Rohtenburgi kannibált, aki egy online kannibálfétis-fórumban keresett, és talált önként jelentkező áldozatot, akit megölt és elfogyasztott.
A klasszikus kannibál-filmek (Cannibal Holocaust, Cannibal Ferox) jellemzően valami távoli dzsungel mélyére száműzik és primitív törzsek aberrált szokásaként tüntetik fel a kannibalizmus intézményét. Még a mindannyiunk által jól ismert, Grimm testvérek-féle Jancsi és Juliska története is a sűrű rengeteg mélyére helyezi az emberevő boszorkányt. Marian Dora (nőies hangzású neve ellenére egy német úriemberről van szó) rendező első nagyjátékfilmje azonban nem mást állít, mint hogy a kannibálok köztünk élnek. Olyannyira, hogy a Cannibal Armin Meiwes történetét dolgozza fel – más néven a rotenburgi kannibál – meglehetős hitelességgel és a témának kijáró naturalisztikus ábrázolással.
Sebastian Zeglarski (Necrophile Passion, Der König der Kannibalen) német rendező mindenféle logikát nélkülöző filmje nem más, mint baromi olcsón kivitelezett torture-porn szekvenciák őrült és vérben úszó kavalkádja, mintegy nyolcvan percen keresztül. 
Az amatőr és olcsó – de legalább brutálisan erőszakos és extrán véres – megoldásairól híres Olaf Ittenbach eme klasszikusnak számító, alacsony költségvetésű gore-horrorjában a forgatókönyv szerint egy semmirekellő, ráadásul éppen behernyózott srác mesél el kishúgának elalvás előtt két iszonyatosan felkavaró történetet, és ezek elevenednek meg szemünk láttára. 
Nem titok, hogy a németek általában csak repülő náci csészealjak meg Hitler okkultista kreálmányai okán bukkantak fel a horror műfajában, így külön örültem, hogy ezúttal most nem egy II. világháborús ufós produkcióra bukkantam, hanem egy jóval nagyobb élvezeti faktorral rendelkező sci-fi paródiára, melyben a régi amerikai inváziós filmek hangulata köszön vissza, persze német köntösben. 
