Egy igen elfeledett alkotás körmére nézünk a következő írásban, mely egy évvel a klasszikus Texasi láncfűrészes mészárlás előtt jelent meg, illetve tíz évvel a hírhedt Blood Feast után érkezett meg, így joggal tehető fel a kérdés: vajon miben sikerült maradandót alkotni, és miért történhetett meg, hogy egy, a horror újjáéledése hajnalán készített múvi megrekedt és nem hatolt mélyebbre az emberek tudatában. A Willard Huyck, Gloria Katz szerzőpáros jegyzi a filmet mint forgatókönyvíró és rendezői társulat és az akkoriban ismételten divatba jövő apokaliptikus hangulatot igyekeztek meglovagolni és megfűszerezni.

Az alkotás egy igen meglepő jelenettel indul: egy férfi nem tudván végzetéről, egy nőtől kér segítséget, ám az kíméletlenül végez vele az éjszaka leple alatt. A következő pillanatoktól a filmet végigívelő két narráció egyike szólal meg és terelgeti a nézőt. Ez nem más, mint a főhős, Arletty hangja, aki előbb egy furcsa folyosón bolyong, majd megérkezünk helyszínileg is az események középpontjába: egy kisvárosba. A nő édesapját próbálja felkutatni és a kihalt településre igyekezve találkozik egy albínó feketével, aki láthatóan nem túl életvidám embereket szállít, illetve az utca emberével, akit éppen kihallgat egy szép öltözékű férfi és két barátnője.Hamarosan olyan kifejezésekkel lesz tele sok szín, mint vérhold, rémálmok, látomások. Az apuka rezidenciájára érve kicsit megnyugodnak a kedélyek, azonban a férfi (Thom) láthatóan Arlettyvel kokettál. A társaság széthúzását követően aztán kezdenek elszabadulni a dolgok, ugyanis lassan mindegyikük találkozni fog a gonosszal. A történet egyébként közel sem olyan átgondoltan épül fel, mint elsőre tűnik; sok a kapkodás, ide-oda ugrálás és a néhol trehány vágás miatt nehéz egyből átállni az új eseményekre. Mégis, valami iszonyatosan eltalált diszharmonikus atmoszférát áraszt magából a mű. A gyakran sötét helyszínek különböző színekkel megvilágítva, a szél gyakori süvítése, a narráció és az olykor idegesítő, de mindvégig konstans idegborzoló zene nagy erővel zúdul a nézőre, elvonva a figyelmét a látható negatív jelekről. Külön szeretném megemlíteni a művész apuka lakását, melynek belső tere a falfestményekkel elképesztően hangulatos, megvilágítva és megfelelő beállításokkal pedig gyakran nyomasztó és félelemkeltő energiákat szabadít fel.

A főbb színészekre nem sok panasz lehet, ám a “néma” statiszták gyakran túljátsszák szerepüket, nem figyelve arra, mennyire a történetet kellene szolgálniuk megjelenésükkel. A szereplők motivációit a már említett narráció segíti és ebben a megtört, bánatos hangú édesapa is segít, amint felolvassa saját írását, melyre lakásában akadnak. A speciális effektekre láthatóan nem sokat költöttek gore szempontjából, hiszen a kibelezett karakterek is csak a bőrükön szétfröccsent piros festékkel mutatkoznak, ám voltak nagyon is impozáns elképzelések, mint a házba betörő horda szerepeltetése. Az operatőri munka szintén pozitív kicsengésű, talán csak a végső menekülésnél éreztem kisebb kapkodást, hiszen pont az esszenciája vész el, amire addig erősen tudott támaszkodni a film.

Összességében egy értékelhető horrorral akadhatunk össze, ha rábólintunk és betesszük a lemezt a lejátszóba, és a film túlnyomó részében a légkör és a szándékosan zavaró zene keltette kényelmetlenség elég hatásos ahhoz, hogy fenntartsa végig az érdeklődést.

Értékelés: 6/10

Plendil