Invasion (2005-2006) (Rejtélyek városa) 1. évad

2005-öt írunk és a Lost éppen második évadjánál tart az ABC műsorán. A kultikus sorozat éppen népszerűsége csúcsán van a maga cirka 15 millió átlagnézőjével (valójában a legsikeresebb évad az egy évvel későbbi harmadik volt 17 millió nézővel, de a valóság ezúttal feláldoztatott a dramaturgia oltárán), amikor az őt követő műsorsávban feltűnik az Invasion című sci-fi sorozat, mellyel szemben már a kezdetektől elvárás volt, hogy hozza a Lost számait. A magyarul Rejtélyek városa névre keresztelt idegen-inváziós összeesküvésbe csomagolt családi dráma azonban – ahogy azt talán többen sejthetitek – nem volt képes megfelelni az irreális elvárásoknak, így az első évad végeztével pont is került az eredetileg öt évadosra tervezett széria végére. Az elkészült 22 rész azonban talán mégis érdemes arra, hogy megemlékezzünk róla egy gyors retrospektív kritika keretében.

Kezdjük talán ezúttal a cselekmény felvázolásával, hiszen ez igen sok vonatkozási pontot szolgáltat a későbbiekre nézve. Tom Underlay seriff (William Fichtner) évekkel ezelőtt egy repülőgép balesetben – melyet ő is csak csodával határos módon élt túl – elvesztette feleségét, így sokáig egyedül nevelte lányát, Kirát. Tom még a kórházban ismerkedett meg az akkor még férjnél lévő Mariel doktornővel (Kari Matchet), akivel évekkel később – a nő válása után – végül egybe is keltek. Az Everglades tőszomszédságában található dél-floridai kisvárosban nem könnyű új életet kezdeni, így Mariel is jóformán nap-mint-nap találkozik volt férjével, a parkőr Russell-el (Eddie Cibrian) főleg, mivel két közös gyermekük – Rose és Jesse (Evan Peters) – is megosztott felügyelet alá került. Látszólag Russell-nek is sikerült túltennie magát elromlott házasságán és újdonsült feleségével, a tévériporter Larkin-nal (Lisa Sheridan) éppen első közös gyermeküket várják.

A furcsa, botcsinálta család Larkin összeesküvés-elmélet rajongó mihaszna testvérével, Dave-vel (Tyler Labine) kiegészülve nyugodtan éli mindennapjait egészen addig, míg az Eve hurrikán el nem éri Florida partjait, félig romba nem dönti és el nem árasztja Homestead városát. A hurrikán alatt egyesek furcsa fényeket vélnek látni az égen és a vihar elmúltával többen úgy vélik, hogy az ítéletidőben egy időre eltűnt, majd előkerült szeretteik mintha nem egészen önmaguk lennének. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a mocsár és az óceán vizében valamilyen lények bujkálnak, melyek képesek lemásolni az emberi testet, hogy a maguk által készített kópiát ültessék a helyére. Tom Underlay seriff – aki úgy tűnik jóval többet tud a háttérben meghúzódó eseményekről, mint amit hajlandó elárulni – a “túlélők” élére áll, Russell és Dave pedig megpróbálja felgöngyölíteni, az akár az egész emberiség létét veszélyeztető összeesküvést. Rövidesen megdöbbenve kell tapasztalniuk, hogy egyrészt Mariel is a megváltozottak között van, másrészt hogy az összeesküvés sokkal kiterjedtebb és mélyebbre hatol a város szívébe, mint gondolni merték volna.

Ha valakinek némi utánérzése lenne a sztori hallatán, nem kell meglepődni: a sorozat alapjául szolgáló történet nem egy ponton merít az eredetileg Walter Braden “Jack” Finney tollából származó 1955-re datált The Body Snatchers (Testrablók) című regényből, mely a filmtörténet egyik legtöbbször remake-elt alapsztorija is egyben. Az eredeti regényt még közvetlenül a megjelenése után, 1956-ban filmesítették meg először, de sajnos erről a verzióról nem tudok első kézből nyilatkozni, mert nem volt még szerencsém hozzá. Annál inkább a három újrázáshoz: az 1978-as Invasion of the Body Snatchers olyan neveket vonultat fel, mint a fiatal Jeff Goldblum vagy Donald Sutherland, de mellékszerepekben feltűnik Leonard Nemoy és Veronica Cartwright (érdekesség, hogy Cartwright a Rejtélyek városában is szerepet kapott) is. A film még mai szemmel nézve is nyugtalanító hangulatot áraszt magából, bár azért a tempóján érződik az időközben eltelt negyven esztendő.

A számomra legkedvesebb feldolgozás kétséget kizáróan az 1993-ra datált Body Snatchers, mely az 1978-as verziótól eltérően az események színhelyét a nagyvárosból egy katonai támaszpont közelében fekvő kisvárosba helyezi át (ily módon válik ez a verzió leginkább hasonlatossá a Rejtélyek városában látottakhoz). Ez a film az egyik első sci-fi/horror alkotás volt, amit valaha láttam, így elég mély nyomokat hagyott bennem. Egy nyári táborozás alkalmával volt szerencsém hozzá, úgy 15-16 évesen néhány hasonszőrű barátom társaságában, ami után meglehetősen nehezen jött álom az ilyesmihez nem igazán szokott szemünkre. Persze nyilván az sem segített, hogy még napokig rémisztgettük egymást a filmben is látható, egymásra mutogatós, sikítós performance-szal. Időrendben ezután következett a Shaun Cassidy által gründolt Rejtélyek városa, mely jelenlegi cikkünk tárgyát is képezi és az egyetlen a sorban, amelynél Jack Finney neve nem kerül említésre, még ötletgazdaként sem. A sor azonban még így sem teljes, hiszen még ekkor hátra volt a mind ez idáig utolsó testrabló klón (ha-ha), a 2007-es The Invasion, melyet annak ellenére, hogy Nicole Kidman-nel és Daniel Craig-gel próbáltak eladni, az akkor egészen pontosan 52 éves történet legfeleslegesebb és legslendriánabbul összerakott interpretálása, mely lényegében az 1978-as verzió akció-jelenetekkel, butaságokkal és logikai hibákkal felpimpelt másolata mindenfajta valódi vérfrissítéstől mentesen.

A Rejtélyek városa azonban nem csak azért kakukktojás a sorban, mert az alaptörténet hasonlóságai ellenére Jack Finney neve nem említtetik meg a stáblistán, hanem mert elve egészen máshogy áll a testrabló témához, amikor egy családi dráma keretein belülre helyezi azt. Cassidy klónjai nem akarnak direktben világuralomra törni. Az eredeti Finney-féle történet – mely talán leginkább a hidegháborús paranoiájából táplálkozott – emberiség elpusztítására törekvő idegenjeit a 21. század békés egymás mellett élésre buzdító propagandája váltja fel. Az Invasion klónjai közül a legtöbben megelégednének az elfogadással is, jelszavuk egyértelműen az élni és élni hagyni. Más – kevésbé habos-babos, rózsaszín – szemszögből megközelítve a dolog értelmezhető úgy is, hogy a gonosz, űrből érkező lények célpontja ezúttal nem az egész emberiség, hanem csupán egy kisebb egység, a család. A külső fenyegetést felváltja a belső: a bizalmatlanság, a széthúzás, a titkok rombolják le a a család klasszikus intézményét.

Ez a család eszményére fókuszáló drámai szál igen erőteljesen jelen is van, különösen a kezdeti epizódokban, habár azért kissé ironikus, hogy a családi összetartozás eszményképpé tétele egy meglehetősen furcsa és kényszeredett modellen keresztül történik (lásd. a cselekménynél felvázolt szituációt). Néhány kiváló színészi alakítás is sokat segít a drámai háttér megteremtésében: a seriff bőrét magára öltő William Fichtner és a doktornő szerepére szerződtetett Kari Matchet egyaránt figyelemreméltó, előbbi a főkulminátor, utóbbi pedig a magával is meghasonlott, az új és a régi személyiségének konfliktusával birkózó anya szerepében. A drámai hangulatot oldandó a filmsorozatban helyet kapott Dave karaktere is, akit a leginkább horror-komédiákból ismerős Tyler Labine alakít (Trancsírák, Reaper) és javára legyen írva, hogy figurája egy pillanatra sem válik kínossá vagy parodisztikussá. A manapság az American Horror Story-val rendkívüli népszerűségre szert tett Evan Peters szárnypróbálgatásinak is tanúi lehetünk és meg kell hagyni, hogy már akkoriban is fel-felvillant a tehetség szikrája a Rejtélyek városa forgatásakor még csak 18 éves srácban.

rejtélyek városa

A sok pozitívum ellenére nem hunyhatunk szemet bizonyos hiányosságok, illetve problémák felett, melyek ellenére a Rejtélyek Városa még továbbra is egy, az átlagosnál lényegesen jobb misztikus sorozat marad, ám a képet talán árnyaltabbá teszik. Különösen az évad vége felé válik egyre nehezebben elviselhetővé Larkin karaktere örökös siránkozásával és sopánkodásával, amivel párhuzamosan a Russell-t megszálló “megmentési kényszer” valódi motiváció helyett bizony forgatókönyvírói lustaságot sejtet. Ide kívánkozik még az az észrevétel is, hogy furcsa látni, mennyire elhallgatják, illetve nem kezelik azt a tényt, hogy a klónként visszatérő családtagok bizony valójában meghaltak. A legtöbben mintha mi sem történt volna élik tovább az életüket az elhunyt szerettük klónjával – már persze ha az, Mariel-hez hasonlóan fogékony erre.

A Rejtélyek városa már mintha a kezdetektől fogva rossz csillagzat alatt született volna. Nem sokkal az első trailer-ek megjelenése után az egész kampányt át kellett dolgozni, hiszen a Catrina hurrikán 2005 augusztusi pusztítása kapcsán a producerek jobbnak látták, ha a reklámok az idegen inváziós részt domborítják ki a történet szempontjából amúgy szintén kulcsszereplő vihar helyett. A Rejtélyek városa ugyan egyáltalán nem rossz sorozat és rengeteg elszánt rajongót szerzett magának, de képtelen volt kiemelkedni a tömegből, főképpen a Lost szorításában. A hagyományos, jobbára lineáris történetmesélés és a már sokszor átrágott (habár ezúttal kissé megújított és a kor szelleméhez igazított) történet kevésnek bizonyult ehhez. Amikor a film végül nem hozta a várt eredményeket – ahogy az már ilyenkor lenni szokott az idő előtt elkaszált sorozatoknál – először egy másik műsorsávba tették át. Mintha Cassidy-ék megérezték volna szellemi gyermekük végóráit: a idejekorán bekövetkezett törlés ellenére az első évad végére így is egy többé-kevésbé lezárt történetet kapunk, némi cliffhanger-rel végén. A 22. rész után egy percig sem éreztem úgy, hogy mindezen egy következő évad javított volna. Sokak szerint a Lost-ot is abba kellett volna hagyni valahol a 3. évad tájékán, az utána következő részek már csak a nimbuszt rombolták. Hát, a Rejtélyek városának ily módon megadatott a tisztes elmúlás.

Értékelés: 7/10

Gabblack

Be the first to comment on "Invasion (2005-2006) (Rejtélyek városa) 1. évad"

Leave a comment

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.