Willy’s Wonderland (2021)
Ki számolja már, hogy tetemes adótartozása miatt zsinórban hányadik vállalhatatlan produkcióval hozható összefüggésbe az egykor még filmekben szereplő és színészként emlegetett Nicolas Cage neve. Persze most is akadnak kivételek (Mandy és a Colour Out Of Space), de az utóbbi években szinte tendencia, hogy filmes jelenléte egyértelműen egy-egy alkotás minőségét predesztinálja. Ezért aztán már szinte arcizmom sem rándult, amikor kiderült, hogy legújabb horrorszerű dobásában egy gyerekzsúrok helyszínéül szolgáló egykori mókaközpontban aprítja az erőszakosan rá támadó cuki-muki robotikus óriásbábokat. Na vajon, ki szerint nem ért el Ketreces Miklós bácsink a trash legmélyebb bugyrait?! (more…)
Aki a kilencvenes években volt fiatal, annak talán nem kell bemutatnom a játéktermek egyik hatalmas kedvencét, a Midway nevű cég brutális kivégzésekkel hatalmas népszerűségre szert tevő verekedős akciójátékát. Az 1992-ben induló, és manapság a tizenegyedik (!) részénél járó, fantáziavilágban játszódó életre-halálra bunyózásból jeleskedő játékból ezidáig két mozifilm (1995, 1997), két animációs széria (Mortal Kombat: Defenders of the Realm, Mortal Kombat: The Journey Begins), egy televíziós adaptáció (Mortal Kombat: Conquest), és egy web-sorozat (Mortal Kombat: Legacy) készült. Jövőre pedig itt egy újabb mozifilm, amely kétségtelenül reboot lesz. Na de inkább nézzük, mennyire sikerült ütősre a Skorpió bosszúja nevű egész estés animáció! 
Kényszerű bezártságunk okán napi szinten gondolkodunk el rajta, hogy mihez kezdjünk magunkkal. Akinek a keresőmotorja erre van ráállva, annak rendszeresen dobja fel a pápaszem ilyen-olyan hirdetése, hogy mivel játszhatunk abban az időszakban, amíg el nem ül a vihar. Elvégre mikor, ha nem most érdemes belevágni egy 30-40 órás RPG-be? Ám valamiért a régiségek, egy-két kivétellel, hajlamosak kimaradni a Google szórásából. Ebből is látszik, hogy a világ hajlamos elfelejteni, hogy éppen tizenkilenc évvel ezelőtt, egészen pontosan 2001. március 15-én a világ PC-jeire szabadult egy fantasy szerepjáték, egy olyan RPG, ami akkor is keresztben-hosszában kilógott a sorból, és a mai napig nem igazán sikerült beilleszkednie. 
Bár a maga idejében H. P. Lovecraft amerikai író munkássága nem igazán volt elismert, ám az azóta világhírűvé vált rémtörténetek számos modern, a horror műfajban született filmet, könyvet és játékot ihletettek meg. Nincs ez másként cikkünk alanyával sem, ugyanis is a The Sinking City ügyesen helyezi Lovecraft bizarr novelláinak alapjára a saját, elvont, nyomozós történetét. 
Gyerekkorom egyik legjobban beivódott filmélménye volt az eXistenZ, és felnőttként óriási rácsodálkozás volt, hogy egy Cronenberg-műről van szó. Így is találtam rá újra: pár éve, amikor már céltudatosan kerestem a rendező filmográfiáját, ugrott be, hogy a meghatározó emlékképek ebből a filmből származtak.
Bár Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett rendező-párosa (Az ördög ivadéka) nem találja fel a spanyolviaszt, mégis baromi szórakoztatóra sikerült ez a másfél órás produkciójuk, mely egy újabb darabja a hazai mozikban egyre nagyobb számban a közönség elé tárt horror zsánerű moziknak. Alapvetően a fekete humorból kibontakozó morbid szituációja az, ami elviszi a hátán a filmet, bár az is igaz, hogy jópofa szereplők és az ara vagány karaktere nélkül csak fele olyan élvezhető lenne, mint amilyenre végül sikerült. Szóval, ha eladósorban lévő lány vagy, csak annyit mondanék: jól nézd meg, hova házasodsz!
Az ID Software időtálló klasszikusának rajongójaként szinte már tűkön ülve vártam ezt az újabb kísérletet, bár őszintén szólva semmi kimagaslóra nem számítottam, lévén hogy eme teljes ismeretlenségbe burkolózó projekt a megjelenése előtt sokáig nem is hallatott magáról. Azonban azt még én sem gondolta volna, hogy most 14 évvel később sikerül majd ezzel az újabb adaptációval Andrzej Bartkowiak a nagyközönségnek szánt, ám kissé B-filmekre hajazó 
Takashi Miike (
