Székelyhidi Zsolt – A kékkőkúti csillag (2020)
Magyarországon játszódó, jellegzetes hazai környezetbe helyezett sci-fi regényt nem is olyan régen olvashattunk (Veres Attila: Odakint sötétebb), most pedig itt egy újabb lehetőség. Az 1973-ban született Székelyhidi Zsolt eddig leginkább a versesköteteiről ismert, ezúttal viszont a Spanyolnátha könyvek 39. részeként megjelent önálló kötetében a próza műfajában alkotva bizonyítja, hogy a magyarok nem elveszett emberek. Ők is meg tudnak birkózni a maguk sajátos módján a természetfelettivel – legyen szó éppen lezuhant földönkívüli űrhajóról vagy egy visszajáró északi-metálos kísértetről -, mindezt roppant szórakoztató módon, sok-sok vidámsággal. (more…)
Fanatikus horror-rajongóként mindig mosolyt csal az arcomra, ha valamelyik ismert énekes vagy zenész tűnik fel egy-egy ilyen zsánerű produkcióban. Azt legtöbbször csak sejteni lehet, hogy csupán csak “véletlenül” keveredett oda vagy kifejezetten őt szánták bizonyos (mellék)karakterek szerepére, hogy ezzel is még több jegyet adjanak el a mozipénztáraknál? Vajon saját hírnevét akarja ezzel öregbíteni vagy egyszerűen csak rajongója a műfajnak, illetve egy-egy figurának? Egy szó, mint száz: megpróbáltuk összegyűjteni hogy a globális zeneipari kollektíva mely ismertebb szereplője tette már tiszteletét a horrorfilmek rémséges világában. 
Furcsa dolog egy horror oldalon a horrort és a zenét egyaránt bemutató cikksorozatban egy olyan bandáról írni, akiknek ránézésre közük nincs a horrorhoz. Pedig ma így teszek, mégpedig azért, mert a látszat néha csal, és habár a csapat elsősorban nem vérengzős, szellemes, vagy egyéb ilyesmi témájú szövegeket ír a súlyos, menetelős, jóféle metáljukhoz, azért mégiscsak akad legalább egy biztos kivétel. Hamarosan rá térek arra is, mire gondolok, de előtte jöjjön a szokásos rövid áttekintő, ezúttal az Iced Earthről!
A mai cikkben ismét egy megosztó bandáról lesz szó, ugyanis a Cradle of Filthet ismerők tábora két, esetleg három nagyobb csoportra osztható. Az első csoportot azok alkotják, akik szeretik a csapat zenéjét, a másodikat azok, akik nem szeretik, a harmadikat pedig azok, akik a régi albumaikért rajonganak, azonban úgy gondolják, a banda megváltozott, és eladta magát. A vicces az egészben, hogy jómagam egyik csoportba sem tartozom, minden albumot egyénileg értékelek, és valóban vannak olyanok, amik sokkal kiemelkedőbbek a többinél, és olyanok is, amit nem feltétlenül kellett volna abban az állapotában, ahogy végül maradt, még kiadni. Azonban mielőtt belevetnénk magunkat a számomra legkedvesebb Cradle albumba, vessünk egy pillantást a csapat munkásságára!
Szeretem a horrort. Szeretem olvasni és szeretem nézni. De a horror mozgástere nem korlátozódik le pusztán könyvekre vagy filmekre (illetve sajnos gyakran a való életre). Nem, a műfaj ennél sokkal szélesebb térben mozog, amibe beletartozik a vizuális ingerek mellett a hallás is, amivel el is érkeztünk egy általam szintén magasra tartott dologhoz: a zenéhez.
Sosem gondoltam volna, hogy életem egyik legnehezebb, legmeghatóbb és legfantáziadúsabb filmjét majd annak az együttesnek köszönhetem, melynek közel két évtizede rajongója is vagyok. Ám a Nightwish 2011-es Imaginaerum albumához készített film minden igényt kielégít: egyszerre érzelmes, szórakoztató, letargikus és mégis gyönyörű.
